Stephen Toulmin 1950-ben megjelent könyve (An Examination of the Place of Reason in Ethics [Vizsgálódás az ész helyéről az etikában]) alternatívát kínált a három domináns metaetikai megközelítéssel szemben, amelyeket objektív, szubjektív és imperatív megközelítésnek nevezett. Szerinte az objektív megközelítést képviselő Moore tévesen gondolta, hogy az etikai nézeteltérések csak azon alapulhatnak, hogy az egyik fél azt gondolja, hogy valami rendelkezik a jó objektív tulajdonságával, míg a másik úgy gondolja, hogy nem. Az etikai ítéletek közti különbségek valójában megmagyarázhatók azzal, hogy a szembenálló felek eltérő indokokat hoznak fel ítéletük alátámasztására. A szubjektív megközelítés képviselői is tévesen feltételezik, hogy az etikai ítéleteknek valamilyen tulajdonságra kell referálniuk, ám szerintük valamilyen szubjektív tulajdonságra, a beszélő valamilyen pszichológiai állapotára. Ebben az esetben nem lenne lehetőség erkölcsi vitára, mindenki csak a saját vonzalmairól és averzióiról beszélhetne. Az imperatív megközelítés felismeri az előző kettő hibáját, és az etikai ítéleteket nem úgy fogja fel, mint amelyek valamilyen tulajdonságra utalnak. Csakhogy elköveti azt a hibát, hogy az etikai ítéleteket a parancsokhoz hasonló álkijelentéseknek tekinti, s nem tud magyarázatot adni arra, hogyan lehetnek igazak vagy hamisak. Később Toulmin tanítványa, Kurt Baier dolgozta ki a „jó indokok” etikai elméletének további vonatkozásait és értelmezését.