Az i. e. 2. század folyamán Róma kiterjesztette hatalmát a földközi-tengeri térség egészére. A rómaiak i. e. 146-ban uralmuk alá hajtották a görög városokat, köztük Athént is. A hellenisztikus kor végét a történetírásban az actiumi csatához (i. e. 31) kötik, melyben Octavianus (a későbbi Augustus) legyőzi Antonius flottáját. Ezzel megszűnik Egyiptom önállósága, a Mediterraneum egységesen Róma uralma alá kerül és létrejön a császárság. A filozófiában azonban már előbb, az i. e. 2. században mélyreható változások zajlottak le a hellenisztikus kor első két századához képest (Augustus principátusának kezdete viszont nem jelent különösebb határt). E változások nem egyszerűen a tanításokat érintették, hanem a filozófiát mint kulturális jelenséget. A filozófia művelésének módja és keretei alakultak át – ez a gondolkodási szokásokra és persze a tanokra is kihatott. Az új tendenciák először két „középső” sztoikus filozófusnál, Panaitiosznál (i. e. 185–109) és Poszeidóniosznál (i. e. 135/130–51/40) fedezhetők fel, ezért tőlük számíthatjuk az új korszakot, körülbelül az i. e. 2. század húszas éveitől. A korszakhatár persze nem éles, az i. e. 1. század filozófiája doktrinálisan folytonos a hellenisztikus iskolák filozófiájával. Az új törekvések és a konzervatívabb irányok együtt élnek a korban. A filozófia ebben az időben kiterjed a római világ egészére, az iskolák lazábban szerveződő irányzatokká, mozgalmakká alakulnak, melyek egymással versengve próbálnak átfogó szintézist létrehozni. E korszak az i. sz. 3. század közepe táján ér véget, amikor a többi irányzat eltűnik, illetve beolvad az újplatonizmusba; az ókori filozófia utolsó korszakában, Plótinosztól kezdve a filozófia egyet jelent a platonikus filozófiával, melynek egyedüli versenytársa a kereszténység. Először általánosságban vesszük sorra az új filozófiai stílus jellemzőit, majd e századok legfontosabb gondolkodóit tekintjük át filozófiai irányzatok szerint.