Részben a posztstrukturalista és a posztmodern elméletek bírálataként, részben pedig a továbbgondolásukként alakult ki az az áramlat, amelyet az 1990-es években Manuel DeLanda és Rosi Braidotti egymástól függetlenül „újmaterializmusnak” (New Materialism, Neo-Materialism) keresztelt el, s amelynek vonatkozásában többen „anyagi fordulatról” (material turn) kezdtek el beszélni. Nem véletlenül emlegették csakhamar a realizmust is ezzel az áramlattal kapcsolatban, hiszen az anyagról kialakított képzetrendszereink elemzése helyett vagy mellett mindinkább magára az anyagi és testi valóságra összpontosítottak, módszertanukban is realistaként eljárva. Az újmaterializmusra jellemző, hogy az anyagot nem passzív és tehetetlen adottságnak tekintik, amely a tárgyak vagy a szubjektivitásunk általi megformálásra vár, hanem önmagában is teremtő, erők sokaságaként működő, dinamikus természetnek. Az ekképpen, képességek, tulajdonságok és emergens szintek sokrétű tárházaként felfogott anyag nem egyszer s mindenkorra rögzített, a pozitivista kutatások számára készen kínálkozó esszencia, de nem is pusztán emberi konstrukció nyomán létrejött szociokulturális termék. Az újmaterialisták azon vannak, hogy megkérdőjelezzék a megöröklött ellentétpárokat (anyagi/kulturális, természeti/társadalmi, alanyi/tárgyi, testi/jelentéssel teli, szerves/szervetlen, mentális/mesterséges, nem emberi/humán stb.), rámutatva a valóságrétegek átjárhatóságára, összekapcsolhatóságára. Ennek jegyében új osztályozási stratégiák helyett új „kartográfiákat” dolgoznak ki, amelyekben sem az embernek, sem más létezőnek nincs kitüntetett helye. Az emberi szubjektum nem szuverénként, önmagát az anyagi folyamatoktól függetlenül tételezőként jelenik meg, hanem az anyagiságba ágyazottan, renaturalizáltan. Vagy azt hangsúlyozzák, hogy az anyag elsősorban a tapasztalat valós lehetőségfeltétele, és csak másodsorban tudunk mi magunk alakítani rajta, vagy azt, hogy az anyagiság(unk) és szubjektivitásunk között folytonos, egymást kölcsönösen feltételező interakciók zajlanak. Az újrealizmus képviselői közül az újmaterialisták állnak elő a leginkább politikai jellegű üzenetekkel, akár úgy, hogy igyekeznek felszabadítani a legtöbbször figyelmen kívül hagyott vagy egyenesen elnyomott („kisebbségi”) folyamatokat, akár úgy, hogy a kései kapitalizmus kifejezetten anyagi vetületeit elemzik kritikai módon – így az ökológiai válságot, a biopolitikai és biotechnológiai gyakorlatokat, vagy a megismerés mediatizált voltát. Ennek megfelelően hajlamosak az interdiszciplinaritásra, akár a humán és a természettudományok közti határvonalak átlépésére is, valamint a kritikai elméletekkel, például a feminizmussal és a rasszelméletekkel való dialógusra.