Az első magyar nyelvű kardiológiai könyv 1865-ben jelent meg Komáromban Hamary Dániel tollából A szívbetegségek különös kór- és gyógytana címmel. A szerző már az idő tájt óv az izgatószerek, a kávé és a tea mértéktelen fogyasztásától, a „szívgörcshöz” (angina pectorishoz) és „szívhűdéshez” (szívizominfarktushoz) társuló mellkasi fájdalom megszüntetésére pedig borban oldott mákonyból készült cseppeket, a szívtájra borogatást és általában nyugalmat javasol. A XX. század első felében azután Willem Einthoven és Thomas Lewis lefektetik a klinikai elektrokardiológia alapjait. Az elektrokardiográf felfedezése lehetővé teszi a szívizom elektromos aktivitásának testfelszíni regisztrálását (EKG), s a módszer klinikai alkalmazásával megnyílik az ingerképzési és ingerületvezetési zavarok alaposabb megismeréséhez vezető út. A kor szellemének megfelelően Haynal Imre 1938-ban közzétett monográfiája (A szív és a vérerek betegségei, Magyar Orvosi Könyvkiadó Társulat) részletesen tárgyalja az akkor ismert aritmiák és blokkok elektrokardiológiai jellegzetességeit. Ezen mű megjelenését két értékes elektrokardiológiai kötet követi Radnai Pál (Elektrokardiographia, Magyar Orvosi Könyvkiadó Társulat, Budapest, 1941) és Zárday Imre (Az elektrokardiogramm, Eisenberger Könyvkereskedés, Budapest, 1944) tollából. Unghváry László nagyszerű monográfiájában (Klinikai és kísérleti elektrokardiographia, Medicina, 1958) már számos olyan elektrofiziológiai és elektropatológiai kérdés felvetődik, amelyre választ csak az invazív intracardialis szív-elektrofiziológiai viszgálat módszereinek bevezetése után kapunk. 1969-ben Benjamin J. Scherlag munkacsoportja az USA-ban olyan elektródkatéter-technikát fejleszt ki, amely lehetővé teszi egy intracardialis ingerületvezető szívizomstruktúra, a His-köteg, elektromos aktivitásának elvezetését, és az atrioventricularis blokk helyének pontos meghatározását. A klinikai szív-elektrofiziológia kialakulásának és történetének a másik mérföldköve 1967-re tehető, amikor a jelen kötet angol előszavának holland szerzője, Hein J. J. Wellens bevezeti a programozott elektromos ingerlést (PES), amely a His-technikával karöltve szélesre nyitja az utat a klinikai aritmiák és ingerületvezetési zavarok elektrofiziológiai mechanizmusának megismerése előtt. Haynal és Matsch 1968-ban kiadott könyve (Paroxysmal tachycardia. Pathogenesis and treatment of the supraventricular form, Akadémia Kiadó) természetesen még nem interpretálhatta azokat az új adatokat, amelyek Wellens akkortájt közzétett úttörő PhD-tézisében már fellelhetők, mindazonáltal értékes adatokat szolgáltatott a paroxysmalis supraventricularis tachycardiák neuroendokrin patogenetikai tényezőire vonatkozóan. 1971-ben jelent meg Szekeres László és Papp Gyula angol nyelvű monográfiája (Experimental cardiac arrhythmias and antiarrhythmic drugs, Akadémiai Kiadó), amely nemzetközi sikerét és népszerűségét elsősorban annak köszönhette, hogy a szerzők szisztematikusan, hatalmas irodalmi háttéranyagot felhasználva foglalták össze a kísérletes szív-elektrofiziológiával és az antiaritmiás gyógyszerek elektrofarmakológiájával kapcsolatban akkor rendelkezésre álló valamennyi ismeretet. A II. világháború utáni időszak hazai elektrokardiológiájának egyik jelentős személyisége, Haynal Imre tanítványa, Antalóczy Zoltán számos alkotásában, köztük Kardiológia c. könyvében (Medicina, Budapest, 1983) elemzi a szívritmuszavarok és blokkok klinikumát. Ma is értékes mű a 25 szerző közreműködéséval, Antalóczy Zoltán és Kárpáti Pál szerkesztésében kiadott Myocardialis infarctus c. monográfia (Medicina, 1978), amely a kor tudásszintjének megfelelően számos fejezetben tárgyalja az akut myocardium-ischaemiához és szívizomelhaláshoz társuló ritmuszavarok és blokkok problémakörét. A magyar klinikai és experimentális aritmológia zászlóvivője Solti Ferenc és a szívsebész Szabó Zoltán lerakták a hazai pacemakerkezelés elméleti és gyakorlati alapjait, és már 1980-ban közkinccsé tették Pacemaker-terápia c. könyvük (Medicina) második bővített kiadását. Ugyanők néhány évvel később Szekeres Lászlóval egy olyan kötetet is megjelentettek, amely immáron kizárólag szívritmuszavarokkal foglalkozott (Aritmiák, Medicina, 1987). Hazai vonatkozásban korai, és még ma is használható klinikai aritmológiai alkotásnak tekinthető Kékes Ede és Barcsák János könyve (A ritmuszavarok diagnózisa és terápiája), amely a Gyakorló orvos könyvtára sorozatban jelent meg 1985-ben (206. kötet, Medicina). A klinikai szív-elektrofiziológia és aritmológia gyors ütemű fejlődése ellenére tíz évet kellett várni a következő hazai összefoglaló mű megjelenéséig: Tomcsányi János vállalkozott arra a nehéz feladatra, hogy a gyakorló orvos számára is érthető stílusban áttekintse a klinikai aritmiák felismerésével és kezelésével kapcsolatos legújabb ismereteket (Klinikai arrhythmiák diagnózisa és terápiája, Tordas és Társa, Budapest, 1995). Ugyanő szerkesztette a már két kiadást megért Kardiológia c. sokszerzős kötetet (Medintel Könyvkiadó, Budapest, 1995, 1997), amely természetesen több fejezetet szentel a supraventricularis és kamrai aritmiáknak, azok gyógyszeres és nem gyógyszeres kezelésének. A nem gyógyszeres terápiás módozatok (transzkatéteres rádióhullámú ablatio, beültethető elektroterápiás eszközök) utóbbi években megfigyelhető előretörése többek között abban is megnyilvánult, hogy miközben sor került új módszerek hazai bevezetésére, megjelent Károlyi László, Merkely Béla és Johannes Brachmann Implantálható cardioverter-defibrillátor c. könyve (Springer Hungarica Kiadó, 1996).