Az élet a meleg vizű őstengerekben, tehát vízben jött létre. Ez az oka annak, hogy a víz általános életfeltétel. A vízi növények testük teljes felületén érintkeztek a vízzel. Ezért nekik nem vízhiánnyal, hanem az ozmózis folytán sejtjeikbe áramló víz bőségével kell küzdeniük. Amikor azonban a növények fokozatosan meghódították a szárazföldet, a helyzet gyökeresen megváltozott. A vízzel telt növényi szövetekből a víz a párolgás folyamán a légkörbe távozott. A kiszáradás pedig a növények pusztulását jelentette, tehát csak azok maradtak fenn, amelyek képesek voltak védekezni ellene. A védekezés azonban ellentmondáshoz vezetett. A fotoszintetizáló szervezetek élettevékenysége, szárazanyag-termelése, ebből eredően növekedésének intenzitása végső soron az elnyelt fényenergia mennyiségétől, ez pedig az asszimiláló felület nagyságától függ. A nagyobb felület azonban több vizet párologtat el. Tehát a fény és a levegő szén-dioxidjának jobb kihasználásában a nagy felület előnyösebb; a víz megtartásához, a párologtatás csökkentéséhez viszont a kis felület a kedvezőbb. Ez az ellentmondás hozta létre a szárazföldi növények vízgazdálkodását, a vízfelszívó gyökérrendszert és a víz leadását végző hajtásrendszert (hajtásos növények). A gyökérzet feladata többek között a kellő víztelítettség fenntartása, vagyis a lombozat által leadott víz pótlása a talajból. Működése teszi lehetővé, hogy a növény élete során a vízmérleg (a vízfelvétel és a vízfelhasználás aránya) kisebb-nagyobb ingadozások ellenére egyensúlyban marad. Az egyensúly dinamikus, közben a víztartalom cserélődik. A víz elvesztése és újrapótlása jól egybehangolt folyamat, s e folyamatot a növény szabályozza, gazdálkodik a vízzel.