Amikor 1991 júniusában a Fülöp-szigeteken kitört a Mount Pinatubo vulkán, néhány nap leforgása alatt 15 millió tonna kén-dioxid-gáz került a légkörbe. A gázból kémiai reakcióban rövid idő alatt rengeteg parányi részecske keletkezett, amelyek néhány hónap alatt szétterjedtek a magaslégkörben, mintegy áttetsző ernyőt borítva a Föld fölé. A részecskék részben visszaverték a világűr felé a napsugárzást, így a felszínt elérő sugárzás intenzitása globálisan 1%-kal csökkent, mintha ennyivel halványabban sütött volna a Nap. A rákövetkező néhány évben a felszín átlaghőmérséklete kimutathatóan 0,25 °C-kal visszaesett a vulkánkitörést megelőző időszakhoz képest. Ha az emberiség még nem is tudja felvenni a versenyt a nagyobb vulkánkitörésekkel (sőt megbízhatóan még csak előre sem tudja jelezni azokat), kén-dioxidot azonban éppúgy képes a levegőbe eregetni, elsősorban a széntüzelés, illetve a nehézolaj-származékok égetése révén, mégpedig napjainkban minden évben az említett vulkánkitörésnél lényegesen többet, 100 millió tonnát. A kén-dioxidból pedig éppúgy parányi részecskék keletkeznek – igaz, hogy a felszínhez közelebb, ezért hamarabb kimosódnak a légkörből –, de a vulkánkitöréssel ellentétben a forrásuk soha nem apad el. Nem is beszélve arról, hogy az emberi tevékenység olyan, hasonló tulajdonságú égéstermékeket is folyamatosan a levegőbe juttat, amelyre egyetlen vulkán sem képes, például nitrogén-oxidokat és füstrészecskéket. Előbbiekből 120 millió tonnát, utóbbiakból 200 millió tonnát eregetünk minden évben a levegőbe. Az eredmény hasonló, mint amit a vulkánkitörésnél láttunk, globális átlagban 0,5%-kal halványabb napsugárzás és −0,15 °C-os felszíni átlaghőmérséklet-csökkenés.