A 21. század elején a sokasodó környezeti problémák közül kétségtelenül a klímaváltozás lett az, ami „ellopta a show-t”, a keresőprogramok több találatot adnak rá, mint az összes többi globális környezeti problémára együttvéve. Ez érthető, hiszen az éghajlatváltozás előző fejezetben taglalt egyre súlyosabb következményeit az emberek a világ minden táján egy-két évtizede már a saját bőrükön is érzik, közvetlen környezetükben tapasztalhatják. De mivel a klímaváltozás roppant bonyolult, a hétköznapi emberek számára nehezen érthető, ugyanakkor fenyegető jelenség, két szekértábor alakult ki körülötte, ahogy az a mesékben és a filmekben szokás. A „jók” táborába azok tartoznak, akik „hisznek” az éghajlatváltozásban és elfogadják azt, hogy az emberi tevékenység, döntően a fosszilis tüzelőanyagok elégetése során kibocsátott szén-dioxid okozza. Az Éghajlatváltozási Kormányközi Testület (IPCC) által kiadott, a nemzetközi tudomány eredményein alapuló jelentések fő üzenetét a legtöbb politikus is osztja, és a fejlett országokban ma már egyértelmű többségben vannak azok, akik ugyanígy gondolják. A „rosszak” táborát a klímaszkeptikusok alkotják, akik egy része magát az éghajlat változásának tényét kérdőjelezi meg (ők érthető okokból egyre kevesebben vannak), míg többségük azt vallja, hogy a Föld éghajlatát hatalmas léptékű természeti folyamatok alakítják, és az emberiségnek ebbe – bármit is képzel magáról – nem lehet beleszólása. Jelmondatuk a „Merjünk kicsik lenni!”. A „jók” világpolitikai szintre emelt „marketingcsomagjának” része az a szilárd meggyőződés, hogy ha a fosszilis tüzelőanyagok elégetését és ezáltal a többlet szén-dioxid (és újabban a metán) kibocsátását néhány évtized alatt beszüntetjük, akkor az éghajlatváltozás megáll, mint egy tehervonat az ütközőbak előtt. Az új varázsszó a dekarbonizáció, ami irányt kíván szabni az elkövetkező évtizedek világgazdasági folyamatainak, legalábbis a fejlett országok többségében.