A modern civilizáció vívmányainak fenntartásához ásványkincsekre és (egyelőre) fosszilis energiahordozókra van szükségünk. Az ásványkincsekben a kémiai elemek feldúsult formában találhatók meg a természetben jellemző átlagos gyakoriságukhoz képest. A dúsulás mértéke többszázszoros is lehet, a réz esetében például 230-szoros, az aranynál 2000-szeres, a foszfornál 130-szoros. Ezek tehát sűrített konzervek, éppúgy, mint a sűrített tej vagy a paradicsomkonzerv. Azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy ilyeneket a szükséges léptékben az emberiség nem képes létrehozni. Ezek ugyanis a természet „konzervgyárában” készültek többmillió év alatt. A ma kitermelt rézércek egykoron évmilliókig tartó vulkáni működés során váltak ki. A vasérctelepek egykori sekély tengerekből ülepedtek ki, az alumíniumgyártás nyersanyaga, a bauxit lehordódott trópusi talajok maradványa. A foszfátkőzetek egykoron élt állatok maradványaiban és ürülékében dús tengeri üledékek. Közös jellemzőjük, hogy képződésük emberi léptékkel felfoghatatlan időskálán, több tíz- vagy akár százmillió év alatt játszódott le. E folyamatok egy része már nem is tudna végbemenni, mert Földünk azóta jelentősen megváltozott. A vulkáni működés intenzitása például töredékére csökkent azóta, ami kialakulása után jellemezte bolygónkat. De a dinoszauruszok kihalását követő időszak dús vegetációja és meleg éghajlata is már a múlté. Ezeket a pótolhatatlan konzerveket elképesztő ütemben termeljük ki. A több tízmillió év alatt felhalmozódott készleteknek egy-két évszázad alatt a nyakára hágunk. Azaz minden egyes évben a múltban 250 ezer év alatt készült konzervet nyitunk fel. Nyilvánvaló, hogy ez nem mehet így az idők végezetéig, a konzervjeink előbb-utóbb elfogynak.