A világűrre sokan úgy tekintenek, mint a nyersanyagok kimeríthetetlen forrására, amivel a küszöbönálló erőforrásválság egy csapásra megoldható. Tanult emberek sokasága él abban a megrendíthetetlen hitben, hogy a szükséges technológiák már a rendelkezésünkre állnak, és már csak a politikai elhatározás és némi pénz hiányzik ahhoz, hogy a világűrt is a féktelen gazdasági növekedés szolgálatába állítsuk. Holott a tudomány több mint fél évszázad alatt sem tudott választ adni még arra a látszólag egyszerű kérdésre sem, hogy hosszú távon képes lehet-e az ember egyáltalán életben maradni a világűrben? Komolyan gondoljuk, hogy képesek leszünk a szükséges mennyiségben nyersanyagot bányászni más égitestekről? A legkönnyebben elérhető célpontnak az aszteroidák tűnnek, mert ezek kellően kicsik ahhoz, hogy a felszínükre történő le- és felszálláshoz ne kelljen túl sok üzemanyagot felhasználnunk. A lehetséges célpontok a vas-nikkel aszteroidák az aszteroidaövben. Ezek közül egyetlen 1 km átmérőjű objektum tízszer annyi nikkelt tartalmaz, mint a Földön ismert nyersanyagkészletek mindösszesen. Vagy ott vannak a hatalmas metántavak a Szaturnusz holdja, a Titán felszínén, ami mellett a Föld szénhidrogénkészletei eltörpülnek. Milyen jó lenne ezeket a világűrt meghódító missziók során benzinkútként használni! Igaz, a szükséges oxigén nincs meg hozzá, de sebaj, azt majd viszünk magunkkal. Milyen könnyű ezekhez az űrbeli nyersanyagokhoz hozzáférni! Hiszen nem áll utunkba az égvilágon semmi odafent, szabadon röpködhetünk egyik égitestről a másikra, mint a sci-fi-filmekben. Vaskos tévedés, hogy amint kijutottunk a világűrbe, máris megszabadultunk a gravitációtól. Hiába látjuk a videón a Nemzetközi Űrállomás látszólagos súlytalanságban lebegő asztronautáit. Odafent a gravitáció még mindig 90%-a a Föld felszínén mérhetőnek. A súlytalanság csak látszólagos, mert az űrállomás 7,7 km/s sebességgel zuhan minden pillanatban a Föld kerülete mentén, az asztronauták vele együtt zuhannak, így lebegni látszanak. Éppúgy, mint egy leszakadó és szabadesésben zuhanó liftbe szorult ember is lebegne, bár abban nem lenne sok köszönet. De a Nemzetközi Űrállomásig eljutni csak félút a Föld gravitációs terének elhagyására, ahhoz még egyszer annyi energia szükségeltetik. Pedig az sem kevés: ahhoz, hogy egy 36 tonna hasznos teher szállítására képes űreszköz Föld körüli pályára álljon és onnan visszatérjen, 2 millió liter üzemanyag szükséges. De még több energiát emészt fel a Nap gravitációs terét elhagyni. Ki kell másznunk a tömegvonzás mély gödréből. És ne felejtsük el, hogy a világűrben még a fékezéshez is ugyanannyi energia szükséges, mint a gyorsításhoz, nincs légellenállás vagy motorfék. Az aszteroidaövbe (a Nap–Föld-távolság 2‒3-szorosa) történő eljutáshoz összességében 20 km/s szökési sebesség elérése szükséges. Mivel a Naprendszerben történő utazgatás rengeteg üzemanyagot emészt fel, milyen jó lenne, ha nem kellene magunkkal cipelni, hanem például leszállhatnánk tankolni a Titán felszínére. Ennek csupán egy apró szépséghibája van, nevezetesen, hogy egy ilyen kis kitérő a begyűjtött üzemanyag 90%-át felemésztené, és csak a maradékkal lehetne továbbmenni. És mindez csak akkor, ha oxigént is találnánk az égitestek felszínén – amire jelenlegi tudásunk szerint kevés az esély, mert ha a szükséges oxigént a Földről kellene magunkkal cipelnünk, akkor el sem tudnánk jutni odáig. És most nézzük, hogyan szerezhetnénk értékes anyagokat az aszteroidákról. Mivel ezekre az anyagokra a Földön lenne szükségünk, át kellene cipelnünk őket a bolygók tömegvonzásának gödrein, ami rengeteg energiát emészt fel, gyakorlatilag lehetetlen. A másik, sci-fi-filmekben látott vonzó lehetőség, hogy térítsük a kiválasztott aszteroidát Föld körüli pályára, hogy könnyebben hozzáférjünk az értékes nyersanyagaihoz. Egy 1 km élhosszúságú kocka alakú aszteroida tömege 1013 kg. Hagyományos rakétahajtással ennek Föld körüli pályára állítása a világ kétévnyi földgáztermelését igényelné, amit a Föld gravitációs teréből ki kellene juttatni. Nem túl életszerű, ugye? Próbáljuk meg napvitorlával: egy Egyiptom-méretű, 25 mikrométer vastagságú fólia tömege 10 milliárd tonna lenne, amit 10 ezer űrrakéta-kilövéssel lehetne apró darabonként az aszteroidához juttatni. De még ha sikerülne is, ezzel a hatalmas napvitorlával a szükséges szökési sebességre való „gyorsulás” csekély 350 évet venne igénybe. Azt már megemlíteni sem érdemes, hogy a Föld közelében ismét le kellene lassítani, hogy Föld körüli pályára álljon, ellenkező esetben tovaszáll. Tehát akárhogy csűrjük-csavarjuk, úgy tűnik, hogy az űrbányászat megmarad a sci-fi-filmek képzeletvilágában, a valóságban az ott levő nyersanyagok éppúgy elérhetetlenek maradnak, mint a Föld olvadt magjában levők. És mivel ez fizikailag nem működhet – pontosabban kizárólag tudományos kutatások számára alkalmas léptékben lehet mintákat gyűjteni, ezen semmiféle közgazdasági varázslat vagy politikai elhatározás sem segíthet. Az űrbányászat témája csupán arra jó, hogy idelent a Földön elterelje a figyelmet a fenyegető kritikus nyersanyaghiányról, és hamis illúziót tápláljon a végtelen növekedés fenntarthatóságát illetően.