A kopár Húsvét-sziget egyike a világ legtávolabbi helyeinek: Chile partjaitól 4300 kilométerre fekszik a Csendes-óceánon, nyugatra tőle a legközelebbi szigetcsoport 2400 kilométerre található. Az egykori vulkán kráterében közel négyszáz félbehagyott kőszobor árválkodik. A szobrok 4‒6 méter magasak, de akad köztük 21 méter magas is. A legkisebb is 10 tonnát nyom, de a legnagyobb súlya a 270 tonnát is eléri. Körülöttük szétdobált szerszámok, és a krátertől elhagyott szobrokkal szegélyezett széles utak vezetnek különböző égtájak felé. Az első európaiak csak 1722-ben, húsvét napján léptek a szigetre (innen a sziget neve). A régészeti leletek szerint a Húsvét-szigetet a polinéz őslakók valamikor i. sz. 900 körül népesítették be. A csirkéket kőházakban tenyésztő és növényeket termesztő szigetlakók száma a sziget virágkorában a 15 ezer főt is meghaladhatta, vélhetően 12 törzsbe szerveződve. A törzsek ugyan együttműködtek, de egymással rivalizáltak is, ami abban nyilvánult meg, hogy i. sz. 1000 és 1600 között egyre több és nagyobb kőszobrot, úgynevezett moait állítottak hatalmas talapzatokra, arccal a sziget belseje felé. A hatalmas kőszobrok szállításához és felállításához rönkfából készült ácsolatra és fakéregből font kötelekre volt szükségük, amit a szigeten található fák kivágásával készítettek. No meg a nehéz munka elvégzéséhez sok emberre és rengeteg többlettáplálékra volt szükség, amihez a termőterületet növelni kellett. De honnan kerítettek fákat a ma szinte kopár szigeten? Pollenvizsgálatokkal kimutatták, hogy a ma csak bokrokkal benőtt szigetet legalább 40 ezer év óta dús szubtrópusi erdők borították, benne 20 méternél is magasabb óriás pálmafákkal. A szigetlakók nemcsak a pálmafák törzsét, hanem nedvét, termését, kérgét is hasznosították, halottaikat máglyákon elégették. A nagy igyekezetben azonban a szigetről eltűntek az erdők, kivágták az utolsó fát is. Nem tudtak kenukat építeni, fel kellett hagyniuk a halászattal. A 10 °C-os teleken nem volt mivel fűteni, nem tudtak főzni, kétségbeesésükben a szigeten fészkelő tengeri madarakat is kipusztították. Mivel nem voltak erdők, az esőzések lehordták a talajt és sárlavinákat okoztak, amelyek egész településeket temettek maguk alá. Végül úgy 1680 körül összeomlott a társadalom. Az emberek éheztek, egymás ellen fordultak, kannibálokká váltak. A hatalmas és büszke kőszobrokat ledöntötték és megcsonkították. Az éhező és lesoványodott szigetlakókat még az ebben az időben készült kicsiny kőszobrokban is megörökítették. A túlélők megerősített barlangokban húzták meg magukat, néhány év alatt a sziget népességének legalább 90%-a elpusztult. Cook kapitány, aki 1774-ben kötött ki a szigeten, a megmaradt szigetlakókat „sovány, félénk és nyomorult teremtményeknek” írta le naplójában. Vajon hasonló sors vár-e a modern civilizáció ernyője alatt élő emberekre, azaz ránk is? A globalizációnak, a nemzetközi kereskedelemnek, az internetnek és a repülésnek köszönhetően a modern civilizációnk országai ugyanúgy osztoznak az erőforrásokon és élvezik azok hasznát, mint egykoron a Húsvét-sziget törzsei tették. Maga a sziget ugyanúgy árválkodik a Csendes-óceán végtelenségében, ahogy Földünk a világűr magányában. Amikor a Húsvét-sziget lakói felélték világuk erőforrásait, éppúgy nem volt hova menekülniük, mint ahogy mi sem tudjuk elhagyni a bolygónkat. Ezen hasonlóságok miatt hátborzongatóan félelmetes a Húsvét-sziget közelmúltbeli történelmét felidézni, modern fogyasztói világunk intő metaforájaként.