A rendelkezésre álló energia mennyiségének növekedésével, valamint az emberi gondolkodás és találékonyság révén az emberiség képessé vált új, – a meteoritokban talált vas kivételével – a természetben elő nem forduló anyagok előállítására. Mintegy 8 ezer éves az első kemence, ahol 900 °C feletti hőmérsékleten új anyagot, cserépedényeket és téglát tudtak gyártani. 5200 évvel ezelőtt a Közel-Keleten felfedezték, hogy rézből és ónból 1000 °C feletti hőmérsékleten kemény és tartós bronz állítható elő, így indult útjára a bronzkor. Mivel a természetben a jóval gyakoribb vas olvadáspontja lényegesen magasabb (1600 °C), mint a rézé, ezért a kohók további tökéletesítésére volt szükség, mielőtt i. e. 1200-ban a vaskor vette volna kezdetét. De az új anyagok robbanásszerű elterjedése és tömegtermelése három évezreddel később a kőolaj felhasználásának és a villamos energia elterjedésének volt köszönhető. A vas előállítása, pontosabban az acélgyártás jelenleg az egyik legnagyobb léptékű ipari tevékenység, évi 1,8 milliárd tonnás volumenével. A kohókban a vasércet szénnel vegyítik, ami nemcsak hőt biztosít égésével, hanem a kémiai folyamatban is részt vesz, ellopja az oxigént a vastól, így lesz abból vasolvadék, amiből azután ívkemencében acél állítható elő. A folyamat mellékterméke a szén-dioxid, amiből több mint 2 tonna szabadul fel minden egyes tonna acél előállítása során. Az acélgyártás a világ teljes energiafelhasználásának 7%-át emészti fel, és az összes CO2-kibocsátás 9%-a kapcsolódik hozzá. A vashulladékok újrahasznosítása során a szenet használó kohósítás megspórolható, így az acélgyártás során tonnánként már csak 0,3 tonna a szén-dioxid-kibocsátás. Mivel az acéltermékek élettartama rendkívül hosszú (gondoljunk például a vasúti sínekre), ezért annak ellenére, hogy nagy arányban (85%) hasznosítják újra, az acélgyártás volumenének mintegy egyharmadát lehet csak újrahasznosításból megoldani.