Az energia forradalma révén útjára indított és a Homo shopiens tobzódása által felfűtött ipari termelés féktelen növekedése néhány évtizeden belül súlyos problémákkal szembesítette a modern társadalmakat. Ez volt a környezet állapotának drasztikus romlása – a természeti környezet elpusztítása, az erőforrások erőltetett kiaknázása és az akkor még korlátok nélküli szennyezés következményeként. A pusztítás a természet egyetlen szegmensét sem hagyta érintetlenül, a felszíni vizektől kezdve a levegőn keresztül az élővilág is súlyosan károsodott. Mindezek közvetlen hatással voltak a modern társadalmakban élő emberekre. Hiszen eleinte ezek a hatások még csak közvetlen környezetükre korlátozódtak, és annyira nyilvánvalóak voltak, hogy nem lehetett őket a szőnyeg alá söpörni. Londonban például az akkor már több évszázada ismert levegőszennyezés olyan méreteket öltött, hogy 1952-ben a „nagy londoni szmog” néven hírhedtté vált, hat napig tartó füstköd több mint négyezer ember halálát okozta, és hasonló sajnálatos események történtek a fejlett világ más országaiban is. De az élővizek és a felszín alatti vizek elszennyeződése is súlyos következményekkel járt. A növényvédő szerek, gyógyszerek és más vegyi anyagok felelőtlen használatának is meglett a böjtje. Mivel ezek a nem kívánt mellékhatások közvetlenül a modern társadalomban élő emberek egészségét, a gazdaság működését és a társadalom jólétét befolyásolták, ezért mérséklésükre a politika szereplői hamarosan hatékonynak tűnő intézkedéseket hoztak. Ezek utólag nézve inkább a forró krumpli dobálására emlékeztetnek, semmint a bolygó és a globális fenntarthatóság szempontjait figyelembe vevő érdemi cselekvésre. A londoni füstködön például úgy „segítettek”, hogy a gyárak kéményeinek magasságát megemelték, ezzel a szennyezést „exportálták”, amiből egy-két évtized elteltével egy másik, immáron nagyobb régiót érintő súlyos környezeti probléma, a savas eső fogant. A légszennyező anyagok eltávolítását, a füstgázok tisztítását csak ezt követően kezdték el előírni és megvalósítani a fejlett világ országaiban. A megszerzett keserű tapasztalatokat azonban a fejlődő országok – elsősorban Kína – egyáltalán nem hasznosították az erőltetett iparosítás során, inkább újból végigjárták azt az utat, amit fél évszázaddal ezelőtt a nyugati világ országai már bejártak. Ennek elsősorban gazdasági okai voltak, hiszen a környezetvédelmi technológiák alkalmazása jelentős beruházási igényű, és számottevő többletanyag- és energiafelhasználással jár. A fejlett világban azonban hamarosan felismerték, hogy a kapitalizmus közgazdaságtanának uralkodó logikája szerint a környezetvédelmi technológiák alkalmazása a GDP számottevő növekedését vonja maga után, hiszen új beruházásokat és munkahelyeket teremt, a zöld marketing új dimenzióit nyitja meg, és jelentős többletfogyasztást generál. Másképp fogalmazva a globális gazdaság növekedését fűti, a világ anyag- és energiaéhségét tovább növeli. Anakronisztikus módon ez további környezeti problémákat generál, amelyek „megoldása” újabb erőforrásokat igényel, és további fogyasztásra sarkall. Ez a végtelen növekedési kényszer spirálja, ahhoz hasonlóan, ahogy az ipari forradalom annak idején a gőzgép feltalálásával útjára indult. A környezetipar ráadásul még hatékonyabb tud lenni, hiszen érzelmi húrokat is penget, zászlaján a klímavédelem, a természetvédelem és a fenntarthatóság jelszavaival. Az első ténylegesen globális környezeti fenyegetés az 1980-as években az ózonréteg „kilyukadása” volt, amit szinte véletlenül vettek észre és fejtettek meg a természet megismerésén munkálkodó tudósok. Ezt a problémát már nem lehetett forró krumpliként a másik térfélre átdobni, ennek a tisztázása és megoldása tényleges és hatékony nemzetközi politikai együttműködést igényelt. Az emberiség szerencséjére megfejtésként az jött ki, hogy a földi életet valóban súlyosan fenyegető jelenséget néhány vegyi anyag (elsősorban a freonok) légkörbe bocsátása okozta mindössze néhány évtized leforgása alatt (a freonokat csak 1930-tól kezdődően alkalmazták hűtőgépekben, légkondicionálókban és aeroszolos palackok töltőgázaként). Ezért a betiltásuk nem sértett különösen erős gazdasági lobbiérdekeket, így ebben néhány év alatt meg lehetett egyezni. Az 1987-ben aláírt Montreali Egyezmény az érdemi nemzetközi környezetvédelem, a tudomány és a politika cselekvő együttműködésének első és mindmáig egyetlen sikertörténete. Sajnos ez a legtöbb emberben azt a látszatot kelti, hogy a világ egyre súlyosabb és immáron globálissá nőtt problémái hasonló összefogással és technológiai fejlesztésekkel megoldhatók. Pedig semmi sem áll távolabb a valóságtól. A globális éghajlatváltozás vagy a természeti erőforrások válsága sokkal komplexebb és nehezebben megfejthető probléma, a lehetséges megoldások pedig jelentős gazdasági és geopolitikai érdekeket sértenek, sőt a (túl)fogyasztói társadalom létének alapjait kérdőjelezik meg. A jelenleg alkalmazott látszatmegoldások, mint például a megújuló energiaforrások nyakló nélküli terjesztése még mindig a forró krumpli dobálását jelenti, amennyiben az egyik problémát (az energiától és a fosszilis energiahordozóktól való függőséget) egy másik problémával (korlátos ásványi nyersanyagoktól való függőséggel) helyettesítjük. A hatalmas léptékű és súlyosan környezetszennyező bányászat visszamaradó „szuvenírjei”, a hegynyi meddőhányók vagy a mérgező és radioaktív bányatavak így nem lesznek szem előtt. A fejlett országok környezettudatos polgárai nyugodtan hajthatják álomra a fejüket, hogy ismét tettek a bolygó jóllétéért. Vagy a fejlett országok azon gyakorlata, hogy a hulladékukat a fejlődő országokba, Kínába, Indiába „exportálják”. Persze azután lehet sajnálkozni azon, hogy a műanyaghulladékok végül az óceánban kötnek ki, és a természeti erők szeszélye folytán összeállnak egy franciaországnyi méretű csendes-óceáni szemétszigetté. És lehet sajnálni a műanyag daraboktól megfulladt tengeri madarakat vagy a műanyag hálókba gabalyodva nyomorultul elpusztult teknősöket, de szerencsére háborgó lelkiismeretünk megnyugtatására tudjuk adományokkal segíteni az őket mentő nemzetközi szervezeteket.