A tőkemenekülés nem új jelenség Afrika történetében. A függetlenség elnyerésekor a gyarmatosítók kezében lévő tőke zöme elhagyta Afrikát, mivel tartottak a kisajátítástól és egyéb politikai kockázatoktól. Ugyanez történik ma is, amikor egy országban radikális politikai és/vagy gazdasági változásokra kerül sor (lásd a Dél-afrikai Köztársaság esetét 1994-ben). Ekkor működésbe lépnek a politikai „tolóerők” (push effects), amelyek az ország elhagyására késztetik a tőkét. Akárcsak a migráció, a tőkemozgás esetében is működnek az úgynevezett „húzóerők” (pull effects), amikor a tőke külső tényezők vonzására hagyja el az anyaországot. Ezen alapszik az úgynevezett portfólió-elmélet (Ndikuma, 2015), amikor a külföldön elérhető magasabb profit és/vagy alacsonyabb gazdasági kockázat (például árfolyamkockázat, infláció, politikai és pénzügyi instabilitás) motiválja a tőkét. Ez vezet az úgynevezett „reverse home bias”-hez (Ndikuma, 2015), a hazai telephely „diszpreferálásához”, amikor a tőketulajdonosok a külföldi beruházást részesítik előnyben a hazaival szemben. A tőkemenekülés mozgatórugóit illetően Ndikumana és munkatársai mind a belső, mind a külső tényezőknek jelentőséget tulajdonítanak, különös tekintettel a strukturális tényezőkre, a makrogazdasági környezetre, a beruházási kockázatokra és a megtérülésre, a pénzügyi infrastruktúra fejlettségére és a pénzpiacok liberalizáltságára (Ndikumana–Boyce–Ndiaye, 2014).