A „zöld” iparpolitika értelmezése és potenciális eszköztárának bemutatása előtt érdemes röviden kitérni magára az iparpolitikára és az azt övező klasszikus akadémiai vitára. Az iparpolitika elmélete és gyakorlata, valamint magának a fogalomnak az értelmezése jelentős irodalommal rendelkezik, és jó pár évtizedre nyúlik vissza, legalább a 20. század elejéig (illetve a gazdaságpolitikai gyakorlatokat tekintve természetesen még ennél is korábbra). Röviden megfogalmazva ebben a tanulmányban iparpolitikának tekintjük a kormányzat gazdaságba való azon beavatkozásainak összességét, amelyek a gazdaság strukturális átalakulását és ezáltal termelékenységének növelését kívánják elősegíteni. A közgazdászok körében napjainkig tartó vita tárgya az iparpolitika relevanciája, sikeressége és szükségessége. A tudományos közösség napjainkban is legalább két táborra osztható e tekintetben, miközben mindkét oldalon számos legitim érvet lehet említeni a pró és kontra álláspont igazolására. A támogatói tábor érvei általában a piaci kudarcok, a közjavak biztosításának fontossága és az externáliák kezelése, a tökéletlen vagy hiányos piacokból eredő társadalmi korlátozások, az információs aszimmetriák és a későn jövők megkésett fejlődése témaköreit ölelik fel (Chang, 1994, 2003; Gerschenkron, 1962; Peneder, 2017; Wade, 2014), amelyek azonban sok esetben kedvezőtlen szelekciót és erkölcsi kockázatot eredményezhetnek (Bator, 1958). Az ellenzők ezzel szemben többek között a kormányzati kudarcokat, a szabályozási kockázatokat és az aszimmetrikus információk kormányzati és bürokratikus kezelésének korlátait, továbbá a célok megfelelő kitűzésére és elérésére vonatkozó állami képességek és kapacitások hiányát emelik ki (Baldwin, 1969; Krueger, 1974, 1990; Tullock, 1967). A 2007–2009-es globális pénzügyi válságot megelőzően a mainstream közgazdaságtan képviselői körében összességében elavult fogalomnak számított az iparpolitika.