A marxi járadékelmélet elsősorban annak hiányával került be a klasszikus politikai gazdaságtanba. Marx a járadékban nem látott sokkal többet az értéktöbblet egy speciális formájánál; a földbirtokosokban az uralkodó osztály egy különös szegmensét látta. Ezen nem sokat változtatott A tőke harmadik kötetének záró fejezete sem, amelyben az elosztás hármasságát elemezte. Ez ma már a meghaladható marxi örökséghez tartozik, hiszen a klasszikus politikai gazdaságtan nem csak a kapitalizmus osztályharcait fejezte ki, több volt a tőkésosztály és a munkásosztály közötti harcnál. A klasszikus politikai gazdaságtannak stabilizáló funkciója is volt, elméletileg a tőkés és a munkás között egyensúlyozó, annak konszolidálására törekvő földesúri–állami szerepet is kifejezte. Ez a konszolidációs törekvés a kor technikai és gazdasági feltételei miatt akkor szükségképpen csak tökéletlen lehetett, de azzal az eredménnyel járt, hogy az osztályharcot frakcióharccá alakította. Az osztályharc és a frakcióharc közötti különbség a politikai keret stabilitásának elfogadása, annak imperatívusza, hogy az osztályok közötti küzdelem nem eredményezheti az állam felbomlását, nem csaphat át forradalomba. A 17–19. századi nyugati fejlődés le is írható osztályharc és frakcióharc közötti váltakozással. A járadék végső soron ennek a konszolidációs törekvésnek, a politikai stabilizáláshoz szükséges erőfeszítésnek a jövedelmi formája, amit Marx, illetve a marxizmus nem ismert el.