A meghatározó jegyek között már felbukkant a reinkarnáció fogalma. Az obi-ugor népek hitvilágának leírásában Valerij Csernyecovnak a lélektípusokról írott tanulmánya1 alapvető fontosságú. Az életet biztosító leheletlélek és az alváskor a testet elhagyó álomlélek mellett a szerző forrásai alapján elkülönít egy reinkarnációs lelket, amelynek feladatául az újjászületést nevezi meg. A reinkarnációt nemzetségen belüli folyamatként írja le, így feltételez egy „nemzetségi lélekállományt” is. A szinjai hanti adatok megerősítik azt, hogy a reinkarnációnak van köze a nemzetség határaihoz, a részletek alapján azonban ennél a csoportnál legalábbis módosítani kell az elképzelést. Már az is kérdés, hogy reinkarnációnak nevezhetjük-e azt, amikor egy újszülött esetében feltételezik, hogy valamelyik korábban elhunyt rokon született újjá benne. Nincs ugyanis szóval kifejezve az, hogy itt lélekvándorlásról lenne szó, az újjászületést kifejező ige etimológiailag leginkább a ’köpni’ igével hozható kapcsolatban, némi túlzással mintha a csecsemő az elhunyt kiköpött mása lenne… Az azonban tény, hogy a szinjai hantiknál a reinkarnáció szigorúan az apai leszármazási vonalhoz köthető, nők esetében pedig apjuk és férjük nemzetsége egyaránt teret ad nekik az újjászületésre.

 

 

A reinkarnáció alapján kialakuló rokonsági rendszer természetesen nem írja felül a valós rokoni szálakat, viszont lehetőséget ad különleges megnevezések használatára, így egyfajta bennfentességet sugároz. Nem véletlenül használják a mai napig például a kollégiumban lakó gyerekek a reinkarnáción alapuló megszólításokat egyfajta titkos nyelvként.