A fentebb leírt utazás viszontagságai után egy ideig nem kívántam szívességet kérni a Szurguti járás uraitól. Lehetővé vált viszont, hogy ellátogassunk a szomszédos Nyizsnyevartovszki járásba, ahol Jeremej Ajpin író (aki szintén írt a jelen kötetbe, lásd a 24. fejezetet) a saját nemzetségi területén szervezett nyelvi-néprajzi tábort a környékbeli gyermekek számára. Tanítványaimmal együtt engem is meghívott. Két ilyen táborban vettünk részt, 2000-ben és 2003-ban, így találkoztunk az Agan folyó mentén élő hantikkal is.

 

 

A 2000-es években a nyelvi gyűjtésnek egy újabb módja is megjelent: hazai kutatási projektek keretében finanszírozni lehetett anyanyelvű adatközlők Budapestre hívását. Ezt ki is használtuk az utóbbi időben. Az általánosabb célú szövegközlések és nyelvtani összefoglalók után1 már speciális nyelvi jelenségek alapos kutatása is lehetővé vált. Mert bár a helyszíni gyűjtésnek sok előnye van, de semmi sem tökéletes. Az erdőben nem áll meg az élet, s az adatközlőknek mindig lenne sokkal fontosabb elfoglaltságuk is, mint az, hogy órákon keresztül magyarázzanak olyan dolgokat, melyek szerintük a napnál is világosabbak. Amikor viszont a hanti kollégának nincs más dolga, mint hogy a nyelvészek rendelkezésére álljon, valóban hatékonnyá és gyümölcsözővé tud válni az együttműködés. Ebben az első fecske Agrafena Peszikova volt, aki már 1994-ben bekapcsolódott a munkába, s azóta is folyamatosan a segítségünkre volt mindenfajta nyelvi kérdés megoldásakor (Agrafena Peszikova írását lásd a kötet 26. fejezetében). Később több alkalommal fogadtuk Ludmila Kajukovát, valamint ittléte idején Oleszja Szopocsina alias Aliszka is hasznos munkatársnak bizonyult. Ennek nyomán olyan kutatási eredmények is napvilágot látnak, melyek nemzetközi szinten is egyedülállóak.2