Szabályos hangmegfelelés például az, hogy a finnugor eredetű szavakban a finn szókezdő p-nek a magyarban rendre f felel meg: puu ~ fa, pata ~ fazék, pääsky ~ fecske, pelätä ~ fél (ige), poika ~ fiú stb. Más szóval: ugyanabban a helyzetben rendszeresen ugyanaz a megfelelés ismétlődik a felsorolt finn és a magyar szavak között. Ugyanígy a latin (c-vel írt) k szabályos megfelelője a germán nyelvekben h (itt gót példákat adunk): canis ~ hunds ’kutya’, caput ~ haubiþ ’fej’, centum ~ hund ’száz’, cornu ~ haurn ’szarv’. Itt tehát szintén szabályos hangmegfelelést tapasztalunk. Mivel a hangváltozás néha feltételes (lásd a finn k- magyar megfeleléseit alább), a helyzet nem mindig ennyire egyértelmű, de a fenti példák jól illusztrálják a szabályos hangmegfeleléseket.

A hangváltozás nyelvtörténetileg akkor számít lényegesnek, ha fonemikussá válik, azaz ha valamilyen módon befolyásolja a nyelv fonémarendszerét. A fonéma olyan hang, amelynek jelentésmegkülönböztető szerepe van, és amikor egy nyelv hangrendszeréről beszélünk, arról beszélünk, hogy milyen fonémák vannak a nyelvben. Például a mai magyarban az sz, az s és a z mind külön fonémáknak tekinthetők. Az sz és a z egymástól csak zöngésségben különbözik, de vannak olyan szavak, amelyeket csak ennek a két hangnak az eltérése különböztet meg egymástól, azaz ún. minimális párok (szász: száz). Az sz és az s között pedig csak a képzésük helyében van eltérés (ez könnyen érzékelhető, ha egymás után mondjuk a két hangot), de ez a két hang is megkülönböztet minimális párokat (szó: só). Ezzel szemben a finnben nincsen ilyen különbség, ott az sz-nek (írva: s) nincs zöngés párja, és nincs s fonéma sem, így a finn sz szabadabban ejthető, bizonyos helyzetekben már-már zöngés z-ként is, máshol majdnem s-ként, anélkül, hogy ez befolyásolná a megértést.

Ezt a variációt úgy hívjuk, hogy allofónia. A magyarban tehát az s, az sz és a z fonémák (a jelentésmegkülönböztető szerepük miatt), a finnben viszont ejtésváltozatok, allofónok. A hangok ejtésbeli váltakozása, azaz az allofónia szinkrón jelenség, amellyel a mindennapi beszéd során lépten-nyomon találkozhatunk pl. különböző hasonulások formájában (lásd pl. az n képzési helyének eltolódását a szenved és a munka szavak kiejtésekor).

A fonemikus változás ettől lényegében eltérő jelenség: ennek eredményeképpen megváltozhat a fonémák száma vagy a már meglévő fonémák megterheltsége. A fonémaszám-változás lehet bővülés vagy csökkenés. Bővüléskor újabb fonéma jön létre; ilyen változás volt a germán h születése (lásd fentebb), és ilyen volt a magyar h hang keletkezése is: az eredeti k zárhangból előbb egy χ réshang fejlődött (amilyen pl. a mai északi manysiban van) úgy, hogy a k hangnak két allofónja lett: elöl képzett (magas) magánhangzók előtt továbbra is k-nak, hátul képzett (mély) magánhangzók előtt viszont χ-nak, idővel pedig h-nak ejtették (lásd a következő finn–magyar rokonszópárokat: käsi ~ kéz, kivi ~ kő, de: kala ~ hal (főnév), kolme ~ három). Új fonéma akkor lett ebből a χ > h allofónból, amikor különböző változások révén már nemcsak hátul képzett magánhangzók előtt állhatott, hanem elöl képzettek előtt is előfordult, mint pl. az ismeretlen eredetű, de feltehetően igen régen átvett hő jövevényszóban. Ha ezt a szót szembeállítjuk az uráli eredetű kő-vel (melynek szókezdő k-ja szabályosan maradt változatlan, hiszen elöl képzett magánhangzó követi), akkor azt tapasztaljuk, hogy a h: k szembenállásnak immár jelentésmegkülönböztető szerepe van. S ahogy magas hangrendű magánhangzók előtt is megjelent a h, ugyanígy (például a török eredetű jövevényszavaknak köszönhetően) hátul képzett magánhangzók előtt is megjelent a k – így válhatott a magyarban önálló fonémává a h. Ami a fonémaszám csökkenését illeti, arra az alábbi alfejezetekben látunk egy-két példát.