Előszó

Had szavunk első írásos említése a tihanyi apátság 1055-ből származó alapítólevelében található, de itt még hodu formában jegyezték le, és feltehetően valahogy így is ejtették ki. Kötetünkben bemutatjuk majd azt a módszert, melynek segítségével teljesen biztosan megállapítható, hogy ez a szó azonos eredetű a hantik önelnevezésével, azaz a hanti szóval, de megvan ugyanennek a szónak a megfelelője a manysi nyelv χōnt (körülbelüli ejtése: [hónt], jelentése: ’háború, (had)sereg’) szavában, és a finn kunta (’közösség’) is ugyanebbe a szócsaládba tartozik. A szó eredeti jelentése ’nemzetség, nagycsalád, közösség’ lehetett, a magyar és a manysi szó ettől eltérő jelentése azon alapul, hogy az egy nemzetségbe/nagycsaládba tartozók harcban is egy csoportot alkottak, de egyes magyar nyelvjárások őrzik még a szó ősibb, ’nemzetség’ jelentését is. Végső soron, ha elég messzire utazunk vissza az időben, a hanti és a had tulajdonképpen nem is két szó, hanem egy.

A manysi egy még kisebb lélekszámú nyugat-szibériai nép önelnevezése: a legutóbbi népszámláláson tízezernél valamivel kevesebben vallották magukat manysinak. Nyelvükre ugyanaz érvényes, mint a hantik esetében, azaz itt is igen jelentősek az egyes változatok közötti különbségek. Az elnevezés maga közös eredetű a magyarok önelnevezésében szereplő magy- tővel. Ugyanennek a tőnek a hanti nyelv változataiban is van megfelelője, csak ott más a szóalak jelentése: egyrészt megnevezi a hantik egyik nagy csoportját, másrészt ugyanezzel a megnevezéssel utalnak ennek a csoportnak a mitikus közös ősére, illetve jelölheti a szó általában véve azt a hőst, akiről egy történet, monda szól. A történet, monda hantiul (annak bizonyos változataiban) mańť, mońť, maś [ejtsd kb.: manyty, monyty, maszj] – ez pedig a magyar mese szó megfelelője.

A címben szereplő had és mese szavak tehát két olyan népcsoporthoz kötnek minket, amelyek több ezer kilométerre élnek Magyarországtól. Közös, összefoglaló nevük obi-ugor, az elnevezésben a terület fő folyójára, az Obra utalva; az ugor pedig egy nyelvészeti terminus, amely közösen utal a három nyelvre, a magyarra, a hantira és a manysira – ezek a nyelvek egy különálló ágat képviselnek az uráli népek családfáján.

Ha azonban meghallgatunk egy-egy hanti vagy manysi változatból származó szöveget, a legkevésbé sem nyilvánvaló, hogy az adott nyelvnek bármi köze lehet a magyarhoz. Kötetünk első nagyobb egységének az a célja, hogy bemutassa, miért, milyen alapokon mondhatjuk mégis azt, hogy nyelvcsaládunkban, azaz az uráli nyelvek családjában a hanti és a manysi a magyar nyelv két legközelebbi rokona. Ez azt jelenti, hogy ezek a nyelvek azok, amelyekben a legtöbb magyarral megfeleltethető elem van, és ezek a hanti, manysi és magyar elemek azért feleltethetők meg egymásnak, mert közvetlen közös ősből eredeztethetők. Sajnos a hanti és a manysi változatai közül több már kihalt, csak régebbi szöveggyűjtések őrzik emléküket. Ebben a könyvben három olyan változatot mutatunk be, amelyeknek még vannak anyanyelvi beszélői: az északi manysit, az északi hantit, valamint a keleti hantit (szurguti változat). Mielőtt azonban ezeket egy-egy rövidebb írás erejéig megismertetnénk az olvasókkal, a nyelvészeti témájú fejezetek azokat a kérdéseket is körüljárják, hogy miért egyszerre távoliak és mégis közeliek ezek a nyelvek a magyarhoz képest, melyek azok a szókészleti, hangtani, alaktani és mondattani tulajdonságaik, amelyeket közös örökségünknek tekinthetünk. Fontos hangsúlyoznunk, hogy a kötetnek ebben a részében nem törekedtünk az egyes témák átfogó feldolgozására. Ehhez számos kiváló kézikönyv áll az érdeklődök rendelkezésére, melyekből többet fel is tüntettünk részben az egyes fejezetek végén továbbvezető irodalomként, részben pedig a kötet végén, a hivatkozásjegyzékekben. Célunk az volt, hogy a rövid, és amennyire lehet, olvasmányos fejezetekkel felkeltsük az olvasók érdeklődését a téma iránt, illetve tisztázzunk bizonyos alapvető kérdéseket.

A második nagyobb egység immár nem a nyelvekről, hanem a népekről szól. Első fejezetében bemutatja Szibériának azon részét, ahol legközelebbi nyelvrokonaink élnek, második fejezetének egy része áttekintést ad történelmükről, a további fejezetek pedig mai életüket, mai problémáikat tárják az olvasók elé. Ezeket a fejezeteket olyan kutatók írták, akik a szakirodalom mellett a személyes tapasztalataikra is jócskán támaszkodhattak, hiszen rendszeresen jártak és járnak a hantik és a manysik között.

A kötet harmadik részében maguké az obi-ugoroké a szó. Arra kértük hanti és manysi ismerőseinket, barátainkat, hogy írjanak maguk is a kötetbe, meséljenek a magyar olvasóknak az életükről, hogy segítségükkel megismerhető legyen, milyen ma az ő életük Oroszországban. Az írások igen változatos jellegűre sikerültek: vannak közöttük szorosan önéletrajzi jellegűek, de vannak olyanok is, amelyek többé-kevésbé stilizálva, a szépirodalom eszköztárával mutatják be a magyar olvasók számára az obi-ugorok életét. Két manysi szerzőnk ezeket az írásokat manysiul vagy részben manysiul küldte el, ezeket Sipőcz Katalin fordította magyarra; a hanti szerzők inkább oroszul fogalmaztak (bár voltak a műveik között kétnyelvű munkák is), az ő kézirataik Kerezsi Ágnes és Nagy Katalin fordításában olvashatók.

A nyelvészeti egység megírása során igyekeztünk minél kevesebb nyelvészeti szakkifejezést használni, arra azonban a legjobb akarattal sem törekedhettünk, hogy ilyenek egyáltalán ne szerepeljenek a kötetben. Hogy a tájékozódást, értelmezést megkönnyítsük, készült egy kiegészítő a kötethez, amely egyrészt tartalmazza a szakkifejezések magyarázatát, másrészt tisztázza, hogy az egyes obi-ugor nyelvek esetében melyik betű milyen hangot jelöl. Szintén a könnyebb olvashatóság céljából igyekeztünk spórolni a szövegközi hivatkozásokkal. Amikor – például egy konkrét adat idézése miatt – ez elkerülhetetlen volt, akkor a forrás lábjegyzetben szerepel a szövegben.1 Egy-egy fejezet olyan forrásai, amelyek az olvasót is továbbvezethetik, ajánlott irodalomként az adott fejezet végére kerültek. Ha pedig valakinek az érdeklődését egy-egy téma különösen is felkeltette, érdemes a kötet végén lévő két irodalomjegyzéket is átböngészni: itt egy-egy egységben szerepelnek azok a szakirodalmi tételek, amelyekre a kötet nyelvészeti, illetve néprajzi része épült.

A jelen kötet egyszerre első és második kiadás. Első abban az értelemben, hogy hivatalosan nem jelent még meg. Második viszont abban az értelemben, hogy egy korábbi verziójának kéziratos változata 2021 júniusa óta elérhető a Nyelvtudományi Kutatóközpont honlapján. Ennek a korábbi verziónak az írása egy jeles alkalomhoz, Csepregi Mártának, kollégánknak, barátunknak, tanárunknak 70. születésnapjához kötődik. Amikor egy-egy kutató elér egy nevezetes évfordulót, a kollégák közössége ezt – egyebek mellett – azzal is megünnepelheti, hogy összefognak, és kiadnak egy emlékkönyvet az ünnepelt tiszteletére. Ezekben az emlékkönyvekben rendszerint tudományos jellegű cikkek vannak, amelyek valamilyen módon kötődnek a jubiláns szakmai életútjához is. A korábbi verzió azonban rendhagyó emlékkönyv volt. Témája elválaszthatatlanul kötődik az ünnepelt pályafutásához azáltal, hogy az obi-ugor népekkel és nyelvekkel foglalkozik, ilyen értelemben tehát akár „rendes” emlékkönyv is lehetne. Rendhagyó azonban abban az értelemben, hogy a kötetet már akkor sem a szűk szakmának szántuk, hanem bárkinek, aki érdeklődik a hantik és manysik iránt. Ezáltal ugyanakkor ismét kapcsolódunk az ünnepelt pályafutásához, hiszen mind a jelen kötetet, mind pedig annak előzményét akár az általa szerkesztett, nagyon sikeres Finnugor kalauz folytatásának is lehetne tekinteni.

A korábbi változatra sokféle visszajelzést kaptunk a kollégáinktól, ennek alapján igyekeztünk annak hibáit kijavítani. Valamelyest rövidítettünk is rajta: kivettük azokat a fejezeteket, amelyek a kötet emlékkönyvi jellegét adták (de ezek a fent említett kéziratos változatban továbbra is elérhetők, böngészhetők). Annyiban azonban bővítettük is, hogy felkértük magát az ünnepeltet, járuljon hozzá a könyvhöz egy fejezettel, hiszen kevés nála tapasztaltabb terepmunkás van Magyarországon. Mivel azonban az előző verzió meglepetésként készült, akkor nem kérhettük meg, hogy írja meg szibériai útjainak kalandos eseményeit.

Végezetül, de nem utolsósorban szeretnénk köszönetet mondani mindenkinek, akik segítették munkánkat: Schön Zsófiának a többrendbeli hozzájárulásért (a kötet tervezése, a kapcsolattartás a hanti szerzőkkel, Stephan Dudeck kéziratának lefordítása), Hegedűs Annának az illusztrációkhoz nyújtott segítségéért, a Nyelvtudományi Kutatóközpontnak pedig azért, hogy helyet biztosít honlapján a könyv előző változatának megjelentetésére. A jelen kiadás a Finnugor Világkongresszus Magyar Nemzeti Szervezetének közreműködésével jött létre: nagyon hálásak vagyunk a szervezet elnökének, Rubovszky Évának, hogy szívén viselte a kötet sorsát.