Sipőcz Katalin

 

A morféma a nyelv legkisebb olyan egysége, amely jelentést hordoz. A grammatikai morfémák ezen belül azok a nyelvi elemek, melyek a lexikai morfémákkal (azaz a „hétköznapi” értelemben vett szavakkal) szemben nem fogalmi jelentéssel bírnak, hanem nyelvtani szerepük van, a szavak mondatbeli szerepét (viszonyát) határozzák meg: ide tartoznak a toldalékok, de ide soroljuk a névutókat, névelőket stb. is. A grammatikai morfémák a nyelv egyik legstabilabb – és ily módon az alapszókészlethez hasonlítható – egységei, azaz biztosan és kimutathatóan egyezéseket mutatnak a rokon nyelvekben. A szókészlet meglehetősen gyorsan változik összefüggésben a világ folyamatos változásával, a grammatikai morfémák ezzel szemben lassabban és bizonyos fokig megjósolhatóbb módon változnak. Ha egy ilyen mondatot hallunk, hogy „a meeting után callom lesz”, megállapíthatjuk, hogy bár a beszélő angol szavakat is használ, mégis magyarul beszél, hisz a grammatikai morfémák a magyar mondatalkotás szabályai szerint rendezik az idegen szavakat, melyeket egyébként ki is cserélhetünk magyar megfelelőikre: „az értekezlet után telefonos megbeszélésem lesz”. Napjainkban főképpen angol szavak jelennek meg a hétköznapi nyelvhasználatban, de Petőfi még latin elemekkel mutatta ugyanezt a jelenséget egy tréfás versében: „Diligenter frequentáltam / Iskoláim egykoron, / Szekundába ponált mégis / Sok szamár professorom.” (’Szorgalmasan látogattam iskoláimat egykoron, elégtelent adott mégis sok szamár tanárom.’) Az ilyen közlések tehát a sok idegen szó ellenére is magyarul vannak, és szemben egy angollal, aki nem értené meg a fenti mondatot, legfeljebb csak a benne szereplő szavakat ismerné fel, mi felfogjuk a mondatot, annak szerkezetét, hogy „valami után valamim lesz”, és csak az idegen szavak pontos értelmével lehet problémánk.

 

 

A grammatikai morfémák tehát a lexikális morfémákkal összevetve lassabban változnak, a nyelvi kölcsönzés ezen a területen nem jellemző, azaz egy nyelvből ritkán kerülnek át viszonyszavak vagy toldalékok másik nyelvbe, bár erős nyelvi kontaktus esetén ez is megtörténhet. Ebből következik, hogy rokon nyelvekben nagymértékben megőrződnek a közös elemek ezen a területen, tehát a nyelvrokonság bizonyításának fontos része a toldalékok összehasonlítása és rekonstruálása. A grammatikai morfémák rekonstrukciója ugyanúgy történik, mint a szavak rekonstrukciója: a kérdéses morfémák esetében is a szókincs vizsgálata alapján feltárt hangtani megfeleléseket, továbbá jelentésbeli (itt inkább funkcióbeli) egyezéseket kell kimutatni. Lássunk erre egy példát! Helyhatározóragjaink között vannak ősi eredetűek, így ősi eredetű az -on/-en/-ön (vö. asztalon) lokatívuszragunk is. Több rokon nyelvben is használatos -n- elemet tartalmazó helyhatározórag, a hangtani összetartozás ebben az esetben tehát egyértelmű. A funkcióbeli egyezésen pedig azt értjük, hogy a rokon nyelvekben is hol? kérdésre felelő helyjelölő funkció kapcsolható hozzá, vö. hanti xop‑na ’csónakban’, mari ül-ne ’alatt’, finn taka-na ’mögött’.