Közös eredetű, feltehetőleg az uráli alapnyelvre visszavezethető mondattani jellemző a nem igei állítmányú mondatok megformálása. Az alapnyelvben ugyanis nemcsak ige, hanem főnév vagy melléknév, tehát névszó is szerepelhetett állítmányként. A mai finnben ezzel szemben a névszói állítmányok mellett kötelezően megjelenik a kopula (azaz egy igésítő elem, ami sok nyelvben megegyezik a létigével): Minä olen lääkäri/iloinen ’Orvos/Vidám vagyok’, Marja on lääkäri/iloinen ’Marja orvos/vidám’. A melléknévi vagy főnévi állítmányt tartalmazó, jelen idejű kijelentő mondatokban harmadik személyben sem a magyarban, sem az obi-ugor nyelvekben nem jelenik meg igei elem: Āmp māń ’A kutya kicsi’ (északi manysi) és Amp pirš ’A kutya öreg’ (szinjai hanti). Ez a jelenség más finnugor nyelvekben, például a komi-permjákban is ismert: Mamö velötiś ’Anyám tanár’. Az ugor nyelvek közös sajátsága azonban, hogy legtöbbjükben első és második személyben megjelenik a kopula: Ma karkam ne wŏsəm ’Én szorgos nő vagyok’ (szurguti hanti). Ezzel szemben a komi-permjákban első személyben sem kell azt kitenni: Me velötiś ’Én tanár (vagyok)’. A kopula mondatzáró pozíciója az SOV nyelvekre általánosan jellemző tulajdonság, maga a kopula viszont történetileg azonos szótőre vezethető vissza a rokon nyelvekben.