A dothrakiról 2011 előtt viszonylag kevés embernek volt tudomása Magyarországon, pedig ha megismerkedünk a nyelvvel és a néppel, számos érdekes párhuzamot figyelhetünk meg a magyarok ősei és a dothrakik között. A dothrakik nomád életet élő lovas harcosok voltak, akik éppúgy lóhátról lőtték ki íjaikat, mint a honfoglaló magyarok, de nemcsak nyilaiktól rettegtek az általuk sarcolt városi polgárok, hanem jellegzetes, a sarlóra hasonlító görbe kardjaiktól is (ún. arakh, vö. arat ~ irt). Nevük is könnyen érthető a magyar alapján, tkp. botraki ’bot-rakó’ (vö. ’kétlaki’). Mivel a ló központi szerepet töltött be az életükben, a távolságokat a lovak haladási sebessége alapján adták meg (vágtatásnyi/ügetésnyi stb. távolságokat kifejezve), ez igencsak emlékeztet arra, ahogyan a magyarban a sebességre utalunk a lovak kapcsán: lóhalálában, azaz olyan gyorsan, ahogy csak a lovak bírják. Búcsúzáskor használt köszönésüket, a hajas-t (’légy dicső’) jól magyarázhatjuk a csoport egy különös szokásával. A dothraki harcosok dicsőségét ugyanis hajfonatuk hossza mutatta: ha valakit csatában legyőztek, annak le kellett vágnia a haját, így a harcos „hajassága” az adott harcos erejét tükrözte. A dothraki számok közül az at (’egy’), az akat (’kettő’) és a thi ’tíz’ egyértelműen emlékeztetnek a magyar egy, két és tíz számnevekre. Végezetül megemlíthető, hogy a legfőbb méltóság megnevezése, a khal (ejtsd: kb. [kál]) egyrészt megtalálható a magyarban keresztnévként (Kál), másrészt visszaköszön számos településnévben, úgymint Kál, Sajtoskál és Székelykál. Nagykálló neve is jól magyarázható a dothraki nyelvi és kulturális párhuzamok ismeretében: ’nagy kál-ló’, azaz ’a nagy kál lova’.