Az igék mondatbeli használatában sok további közös vonás található az ugor nyelvek között. Ilyen például az igekötők rendszerszerű alkalmazása, ami a csoporton kívül csak az észtre jellemző, de ott az ugor nyelvektől függetlenül jött létre. Noha a nyelvtörténeti kutatásokból az derült ki, hogy az igekötőrendszerek kialakulása az egyes nyelvek önálló életében ment végbe, a rendszer alapjai feltehetőleg már az ugor alapnyelvben létrejöttek. Akár a közös eredet, akár párhuzamos fejlődés okozza az egyezéseket, az igekötők alapesetben közvetlenül az ige előtt helyezkednek el: Marina noq kił ’Marina felkelt’ (szurguti hanti). Ha az obi-ugor nyelvekben tagadjuk az igét, a tagadószó az igekötő és az ige között helyezkedik el, ahogyan az a magyarra is jellemző volt korábban, és például nyomatékos tagadás kifejezésére még ma is használható ez a szórendi minta, pl. Én el nem megyek innen, vö. Aŋkin pǝrγi ǝntǝ jŏwǝt ’Anyjuk vissza nem jött’ (szurguti hanti). Az igekötők – akárcsak a magyarban – megismételhetők, így egy cselekvés többszöri megtörténtét, folyamatosságát vagy rendszerességét jelölik: Aliska kim kima wātł ’Aliszka ki-kinéz’ (szurguti hanti). Hosszabb ideig tartó, folyamatos cselekvés az ige teljes megismétlésével is kifejezhető az obi-ugor (és más rokon) nyelvekben, például: Pox mans, mans ’A fiú ment-mendegélt’ (szinjai hanti).

A magyar feltételes módjelnek (-na/-ne) számos rokon nyelvben van megfelelője, viszont a magyarral megegyező funkcióban a manysiban használják. A totinuwaγǝm igealak jelentése ’hoznám (azt a két dolgot)’, amelyben a -nuw a magyar -na/-ne feltételes módjel megfelelője.

Az uráli nyelvek többségének számunkra érdekesnek tűnő jellemzője, hogy a tagadást ún. tagadó igével fejezik ki. Ez azt jelenti, hogy a tagadást jelölő ige mutatja az alany számát és személyét, míg a tulajdonképpeni jelentést kifejező igealak ragozatlan formában szerepel, pl. a finnben annan, annat, annamme ’adom, adod, adunk’, valamint en anna, et anna, emme anna ’nem adom, nem adod, nem adunk’. Ezzel szemben az ugor nyelvekre az jellemző, hogy a tagadást tagadószóval és nem tagadó igével jelölik. A szurguti hantiban például az əntə partikula (tagadószó) segítségével tagadnak: Ma qåta əntə mənłəm ’Én nem megyek haza.’ Ahogy a magyarban, úgy a hantiban is használható a tagadószó az egyes mondatrészek tagadására, közvetlenül a tagadni kívánt mondatrész előtt: Ma əntə qåta menłəm, wɔčnam ’Én nem haza megyek, (hanem) a városba’ (szurguti hanti). További hasonlóság, hogy a létige tagadására egy speciális tagadószót használnak, amely számban egyezik a mondat alanyával, akárcsak a magyarban: Tət wełit əntemət ’Itt nincsenek rénszarvasok’ (szurguti hanti). Az ugor nyelvek tagadószói tehát nem vezethetők vissza egy közös alakra, de az átállás az eredeti tagadó igéről a nem ragozódó tagadószóra az ugor alapnyelv korára tehető. Abban viszont még az obi-ugor nyelvek is különböznek egymástól, hogy a tagadó mondatokban milyen formájú névmások jelennek meg, mégis érdemes megjegyezni, hogy az északi hantiban és az északi manysiban a tagadó névmásokat egy nē-/nēm- előtag és egy névmás kapcsolata alkotja: Nēmat mā at χōnti ’Semmilyen helyet nem talál’ (északi manysi).