Tar Sándor (1941–2005) novellisztikája a narratív funkciókat redukáló, kvázi-szociografikus tárgyiasság hangsúlyozottan nem fiktív hagyományához kapcsolódik. Ennek az ismeret- és ábrázolásorientált írásmódnak közismerten jelentékeny hagyománya van: az empirikus kutatással összekapcsolódva a faluszociográfiákban (Kovács Imre: Néma forradalom, 1937; Szabó Zoltán: A tardi helyzet, 1937; Závada Pál: Kulákprés, 1986), illetve a kevert műfajú epikus tárgyiasság nagy hatású formációiban (Nagy Lajos: Kiskunhalom, 1934; Illyés Gyula: Puszták népe, 1936; Kodolányi János: Baranyai utazás, 1941). Mindkét változat az elszegényedett, illetve a tartósan nyomorban élő parasztrétegek szociális, mentális és kulturális állapotának felmérésére irányult, azzal a különbséggel, hogy a faluszociográfia háttérbe, az ún. vallomásos szociográfia pedig előtérbe vonta a tanúságtevőt, és utóbbi a diszkurzusok keverésén alapult. Illyés az önéletrajz és a családregény alakzatával ötvözte a „puszták” (tehát nem kimondottan a falu, hanem a majorság/zsellérség) empirikus alapú összképét, Nagy Lajos pedig kisprózai formákat (jellemrajzokat, életképeket, anekdotákat, novellaszerű részleteket) és egyedi, illetve idegen perspektívákat (a városiak tudatához fókuszálást, illetve idézett belső beszédet) csempészett a tárgyias leírásba. Mindketten távlatoktól tették függővé a falusi/pusztai élet idegenségének megtapasztalását, illetve megtapasztalhatatlanságát. Nagy Lajos mindvégig kívülállóként tudósított Kiskunhalom világáról, Illyés pedig két vonatkozásban is jelezte a közvetítés nehézségeit: aki nem a pusztáról származik, az végső soron nem értheti meg az ottaniak életét, ám az onnan elszármazó, kultúrát váltó tanúságtevő is eltávolodott már szemlélete tárgyától. Mindezt azáltal is demonstrálja a Puszták népe, hogy szabatos irodalmi nyelvében alig jelenik meg a pusztai nyelv, ráadásul a mítoszi utalások általi hasonlítások kimondottan groteszk-ironikus hatást keltenek. Voltaképpen ez a fajta epikai eljárásmód, s a vele járó dilemmák – így a tanúságtevő szerep szerinti és nyelvi autentikussága – bukkannak fel újra a ’60-as, ’70-es évek ún. szociográfiai hullámában, amikor megjelenik Csoóri Sándor Tudósítás a toronyból (1962), Sütő András Anyám könnyű álmot ígér (1970) és Csalog Zsolt Kilenc cigány (1976) című műve. Tar Sándor hetvenes-nyolcvanas években írt novellái (A 6714-es személy, 1981; Miért jó a póknak?, 1989) témakészletük tekintetében is elütnek a korábbi szegénységreprezentációktól, amennyiben nem kimondottan a falu, hanem a parasztság és a munkásság köztes rétege, a tanyákon, tsz-telepeken, sokszor munkásszállókon, a rendszerváltás után a külvárosokban, az ún. zártkertekben élő „melósok” élete áll a középpontban: a földjéről még a Rákosi-rendszerben vagy a Kádár-rendszer korai korszakában, a téeszesítés során elűzött, kényszerből életformát változtató parasztoké, az ingázó, az alacsony keresetű, kizsákmányolt, a rossz munkaszervezésben agyonhajszolt, fizikailag és mentálisan megtört segéd- vagy szakmunkásoké. Ha tetszik, a „proletároké”, akikről a Rákosi- és a Kádár-rendszer propagandája egyaránt azt hirdette, hogy ők az „uralkodó osztály”, miközben nagy részük kisemmizett és elnyomott bérmunkás, a rendszer páriája volt. Tar Sándor minderről személyes tapasztalatokkal rendelkezett: Hajdúsámsonban született parasztcsaládban, a gazdálkodásból úgy vált ki, hogy a gépipari technikumban érettségizett Debrecenben, s ettől kezdve az irodalom iránt érdeklődő ipari munkás – minden bizonnyal különc – életformáját élte. A kilencvenes évek elejéig gépésztechnikusként dolgozott, majd munkanélküli lett.