Az 1849. május–júniusi országos imádság, nemzeti böjt és keresztes háború rendeleteire reflektáló szövegek áttekintése alapján úgy tűnik, hogy még e rendkívüli alkalmakat támogatni látszó, több esetben a kormány propagandagépezetében is szerepet vállaló kortárs papság és világi személyek is megfogalmaztak némi fenntartást. Az utólagos emlékezések pedig nagyrészt mind szkeptikusak, sőt gunyorosak és ironikusak voltak a minisztertanácsi döntésekkel kapcsolatban. E reakciók megértését, kontextualizálását segíthetik a 2. alfejezetben bemutatott nemzetközi projekt 18–19. századra irányuló kutatásainak eredményei. A nagy-britanniai országos imádságok és nemzeti böjtök rendszerét értelmező, szisztematikus vizsgálatok ugyanis azt mutatják, hogy bár a 18. század végét követően, a felvilágosodás időszaka után is fennmaradt a természeti és katonai csapások isteni büntetésként történő értelmezése, sőt, a korábbi évtizedekhez képest a századfordulón még némileg gyakoribbá is vált a gondviselésbe vetett hit hangsúlyozása a politikai hatalom által. Viszont mindezzel párhuzamosan az a tendencia is erősödött, hogy néhány lelkész vitatni kezdte (legalább részben racionális alapon) azt az általuk túlzottnak tartott felfogást, mely szerint a közösséget ért összes csapás isteni büntetés volna.1 Ekkoriban ugyanis már attól féltek – részben persze hatalmi érdekek miatt is –, hogy e profetikus, már-már fatalistaként láttatott szemléletnek a társadalomra és a politikára nézve destabilizáló hatása lehet.2 Például Angliában a 18. század második felében, majd a 19. században működő politikusok körében is többen voltak szkeptikusok, akik időnként akár még a kormány tagjaként is ellenezték az államilag rendelt imaalkalmakat. Igaz, a legtöbben – maga az uralkodó és sok politikus is – a csapások esetében az emberi tényező (felelősség) szerepét a gondviselésbe vetett hit (isteni büntetés) mellett tartották fontosnak.3