Az 1848-as forradalom 50. évfordulójának debreceni ünneplési alternatívájával (március 15. vagy április 11.) foglalkozó tanulmányában Bényei Miklós azt állapította meg, hogy „március tizenötödike helyi kultuszának históriája részleteiben még feltáratlan”.1 Ám éppen Bényei, illetve néhány további kutató igen sokat tett e városi emlékezetkultúra feldolgozásáért.2 Az 1850-es években még rejtőzködő módon, a lakott terület perifériáján történt meg az emlékezés, aztán 1861-ben, majd 1867-től kezdve egyre szélesebb nyilvánosság előtt, Debrecen belvárosi térségeinek bevonásával zajlottak az ünnepségek. A 19. század utolsó évtizedében azonban amellett, hogy nagyobb látványosságot jelentettek ezek az alkalmak, mint korábban, a március 15-i emlékezők által használt városi tér szűkülését is tapasztalhatjuk. A kommemoráció szervezésében kezdeményező szerepük volt és jelentős részt vállaltak a Református Kollégium diákjai és tanárai, akiknek a nemzeti függetlenség kérdése felekezetük történelmi tapasztalatai összefüggésében is értelmeződött. Ismert volt számukra az a korabeli protestáns felfogás, amely szerint a 48–49-es szabadságharcot a reformáció, illetve a protestánsüldözés és a gályarabság kontinuumaként lehet elbeszélni, továbbá identifikációs összefüggésben értelmezni.3 Éppen ezért a debreceni emlékezők is fontosnak tartották a vallásszabadság gondolatát, valamint a protestáns felekezetek egyenjogúsítását.4 A millenniumi ünnepségek protestáns megítéléséről szóló, Juliane Brandt által vizsgált források (az elhangzott és megjelent református egyházi beszédek, illetve az eseményről szóló tudósítások) is arról tanúskodnak, hogy a reformátusok 1896 táján szinte azonosították a „magyar” és a „protestáns” jelleget. Szerintük a reformáció felvétele alapvetően járult hozzá a nemzeti identitás sikeres megőrzéséhez és a nemzet fennmaradásához, illetve úgy vélték, hogy a katolikusok esetében hiányzik vagy csupán szóban hangoztatott eszme a hazafiság. (Minderről bővebben lásd az V. fejezetet, különösen az 1. és 2. alpontokat.)5