Abban, hogy 1848–1849 öröksége – Pierre Nora szóhasználatával – első számú emlékezethellyé vált Magyarországon, Gyáni Gábor szerint „kulcsszerepe volt annak, hogy az ünnep gyorsan hagyománnyá lett”.1 Ehhez jelentős mértékben hozzájárult, hogy már az első évfordulón, 1849. március 15-én is megemlékeztek az alkalomról számos helyen az országban. A Debrecenben mint ideiglenes fővárosban különösen nagyszabású megemlékezést rendeztek az ott tartózkodó politikai szereplők, továbbá polgárok, katonák és a felekezetek képviselői részvételével. Az ünneplés délelőtt a város katolikus templomában, a Szent Anna plébánián kezdődött, majd méltóságteljes átvonulást követően a református Nagytemplomban folytatódott. Szoboszlai Pap István püspök a Nagytemplomban elmondott könyörgésében kijelölte az emlékezés távlatait: „Nemzeti ünnepet szentelve dicsőítésedre jövünk Te hozzád ma, megújult nemzet-életünk évnapján; a’ mai napon, mellyet Te választottál, Te rendeltél, hogy lenne ez a’ magyar nép között elfogyhatatlan emlékezetben nemzetségről nemzetségre.”2 Az istentiszteletet követően katonai díszszemlét tartottak a Piac utcán, illetve a Városháza előtti térségen (amelyet 1848–49-ben hivatalosan is Szabadság térnek neveztek3), ahová a tömeg is díszmenetben vonult. A délutáni alkalom a város Péterfia utcai kapujától északra, a Nagyerdő parkosított részén, a Fürdőháznál (Vigadó) folytatódott, ahová már jóval kötetlenebbül sétálhattak ki az ünneplők. Egy-két szónoklat elhangzott, de az estébe nyúló rendezvény többé-kevésbé szervezetlen zenés mulatság volt, ökörsütéssel és borral.4