A szabadságharc és a kiegyezés közötti időszak ünnepléseiről országos viszonylatban igen hézagosak a források.1 Az 1850-es, 60-as évek debreceni kommemorációs gyakorlatáról is inkább utólagos visszaemlékezésekből értesülünk. Kortárs tudósítások alig készülhettek, mert komoly kockázata volt még a feljegyzéseknek és utalásoknak is, illetve egy évtizedig alig volt nyilvános sajtó Debrecenben. Amikor a rövid életű, 1850-ben három hónapig működő városi szépirodalmi újság engedélyt kapott a megjelenésre, a debreceni költő kultusza jegyében Csokonai Lapoknak neveztek el. Az újságot ismertető korábbi sajtótörténészek már említették a cikkek szabadságharcra történő allegorikus utalásait, illetve tárgyalták az 1849. augusztus 2-i debreceni csata első évfordulójára a lapban megjelent összefoglalót a történész Szűcs István tollából.2 A korábbi szakirodalmi feldolgozások szintén regisztrálták, hogy a lapban közzétett számos versben továbbélt a Petőfi-féle Csokonai-kép, például olyan szövegekben, amelyek – ha részben metaforikusan is – a debreceni költő sírjának meglátogatására ösztönözték az olvasókat. Sőt, a Csokonai Lapok szerkesztői, Oláh Károly és Orbán Pető már az 1850. július 3-i, bátor hangú köszöntőjükben kijelentették, hogy fontos szerepet szánnak a levert forradalom után „zsibbadó” költészetnek: mivel „nyelvében, irodalmában él és hal nemzet”, „ily igéretekkel kivánjuk mi a t. közönséget Csokonai emlékoszlopánál – a szépirodalom érdekében koszorúba gyűjteni”.3 A közönséget az emlékoszlopnál koszorúba fonó kifejezés egyszerre volt metaforikus, de egyszerre utalhatott konkrétan is a Hatvan utca végi temető 1836-ban állított Csokonai-síremlékére.