A kiegyezés utáni hivatalos politika az ország számos helyén továbbra is mellőzte – és több sajtótermék még ekkoriban is ignorálta – a március 15-i ünnepet: legalább 1872-ig, a 48-as választójogi törvény benyújtásáig, illetve 1873-ig, a forradalom negyedszázados évfordulójáig. Azonban néhány ellenzéki városban már az 1867-tel kezdődő években is tartottak megemlékezéseket, igaz, több esetben a városi és megyei hatóságok távol maradása mellett. Ezekről az alkalmakról helyi tudósítások is megjelentek.1 Debrecenben szintén így volt ez, és ettől kezdve a szabadságharcra emlékezés rítusai is szabadabban formálódhattak, mint a kiegyezés előtt. Debrecenben, több más magyarországi városhoz képest, a március 15-i (valamint az augusztus 2-i) emlékünnepélyek kevésbé voltak zárt-, illetve szűk körűek. A Kollégium Magyar Irodalmi Önképző Társulatához mint az alkalom szervezőjéhez már a kezdeti években csatlakoztak más kollégiumi diáktársulatok, valamint egykori szabadságharcos honvédek. Utóbbiakat a dicső múlt jelenvalóvá tételének vágyával, a gyász és emlékezet hiteles és aktív fenntartásának éthoszával ruházta fel a társadalom.2 Szintén bekapcsolódott az ünneplésbe néhány városi egylet és társulat, további iskolák tanulói, az iparos ifjúság, illetve mindig részt vettek a forradalom eszméjével és emlékével azonosuló városi polgárok: a márciusi megemlékezésen általában nagyobb tömegben, mint az augusztusi ünnepen. A városi politikai szereplők közül azonban a kiegyezés utáni első években még az ellenzékiek közül is kevesen jelentek meg, az 1870-es évek második felétől viszont már jóval rendszeresebbé vált a részvételük. A városvezetés hivatalos képviseletének hiányáról azonban az ellenzéki Debreczen újság még ekkoriban is több ízben számolt be méltatlankodva.