A kiegyezés utáni évek ünneplésein a hivatalos városi képviselet időnkénti távolmaradása is oka lehetett annak, hogy a csata húszéves évfordulóján, 1869-ben arról tudósított a Debreczen újságírója, hogy „a csatatéren máig sincs emlék állítva. Sőt a Honvédtemetőben sem látszik rendező kéz nyoma. A temetőhely alig hozzáférhető.” A cikkben arra biztatta a hatóságot, hogy miután az Emlékkertben 1867-ben állítottak szobrot, a csereerdei honvédsírt pedig 1868. augusztus 2-án jelölték meg az Emlékkert Társulat gránitobeliszkkel,1 végre foglalkozzanak a csigekerti helyszínnel is. Azt kéri, hogy „a honvédsír hozzáférhetővé legyen; vegyen meg pár hold földet a sír körül; adasson alakot a temetőnek; a sír ápolására nézve állandóan intézkedjék”.2 Erre azért mutatkozott remény, mert ez év (mármint 1869.) augusztus 2-án a sírokhoz, az emlékkerti gyülekező után, „szokatlan néptömeg” vonult ki, ahol rövid ünnepség zajlott, ez esetben a „polgármester és főkapitány urak” részvételével.3 Egy évvel később, 1870. augusztus 2-ára a Honvédtemető kertjét Bészler Gábor „honvéd bajtárs” „új felkoszorúzott csinos fakereszttel látta el, s kívánta, hogy a 48- és 49-ki évszám mellé oda jegyzett jelmondat: »megvirrad még valaha« mielőbb testté váljék”.4 A következő évben, 1871. március 15-i ünnepségén megkoszorúzták a fakeresztet.5 A koszorúzás mint rítuselem a későbbi években egyre inkább rendszeressé vált, mind a tavaszi, mind az augusztus 2-i alkalmakon.6