A Csokonai-kultusz és a nemzeti szabadságharc emlékezetének összefonódása mellett 1848–49 ünnepe a kora újkori protestáns küzdelmek kommemorációs hagyományához is szorosan kapcsolódott.1 Ennek látványos pillanata volt, amikor 1883-ban éppen október 31-én, a reformáció emléknapján állították fel a Petőfi-szobrot a Kollégium nemrég elkészült díszlépcsőházában.2 Az Izsó Miklós által elkezdett, a pesti Duna-partra készült ércszobrot a szobrász 1875. évi halála után Huszár Adolf fejezte be, aki az egész alakos gipszmintát a Kollégiumnak ajándékozta. A küldemény 1882 őszén, a pesti Petőfi-szobor felavatásával nagyjából egy időben meg is érkezett Debrecenbe.3 A következő évi avatási ünnepségen az egész ügyért sokat tévő Balogh Ferenc egyháztörténész professzor beszéde hangzott el. A szónoklat a Kollégium előtti kommemorációs teret, vagyis az Emlékkertet metonimikusan kiterjesztette az aktuális szoborállítás helyszínére, az iskola díszlépcsőházára. Ugyanis Balogh – finoman utalva a locus amoenus (kies kert),4 illetve a seminarium (veteményeskert) toposzokra – azt állította, hogy „[a] hazafiság és vallásosság egyik kertjében, e három százados kollégiumban méltán áll az ő szobra s méltán tehet sírjára theologiai ifjúságunk koszorút”. A beszéd két további szempontból is összekötötte a hazafiságot és a vallásosságot. Egyrészt Petőfi életrajzát a bibliai tipológia alkalmazásával értelmezte, a halálakor égbe ragadott Illéshez hasonlítva a költőt, hiszen ő is csak úgy eltűnt, anélkül, hogy holttestet hagyott volna maga után, s „emberi szem egyiknek sirját és hamvát sem mutathatja ki”. Másrészt mint vallásos költőt mutatta be, s az Emich Gusztáv-féle gyűjteményes Petőfi-kiadásra hivatkozva jelezte, hogy a vallásos szempontnak 62 versében van nyoma.5 A Petőfi-szobor 1883. októberi felavatása utáni évekből azonban egészen 1898. március 15-ig nincs adatunk arra, hogy a kollégiumi diákok ezt a helyszínt is érintették volna a forradalom kitörésére emlékező processziók során.6