Újabban alaposabban is feldolgozták azt a témát, hogy a felekezetileg sokszor a protestantizmushoz kötődő, de alapvetően világi történetírók és publicisták a szabadságharc leverésétől kezdve egyre inkább úgy értelmezték, hogy a 16–17. századi reformáció és a vallási küzdelmek, valamint a rendi szabadságért folytatott jogi, politikai, időnként katonai harcok a 19. századi függetlenségi törekvések előképei, ahhoz vezető lépcsőfokai voltak.1 Sőt, az a gondolat, hogy az 1848–49-es forradalom és szabadságharc nem más, mint a Bocskaival kezdődő felkelések sorozatának folytatása, és a kirobbantásáért is elsősorban a protestantizmus a felelős, már Andrássy György gróf 1849 januárjában megfogalmazott, a bécsi udvarnak szánt emlékiratában is vádként hangzott el.2 Valamint Dessewffy Emil is a protestantizmushoz kapcsolta a megelőző háromszáz év „forradalmi elem”-eit.3 Az 1850-es, 60-as évek fordulóján a pátensharcnak nevezett folyamat következménye volt, hogy számos meghatározó protestáns gondolkodó értelmezése szerint a magyar nemzeti, politikai liberalizmus, valamint a magyar protestantizmus szorosan kapcsolódott egymáshoz.4 Ám nemcsak a (főképp a budapesti és részben a sárospataki református hittudományi oktatásra jellemző) teológiai liberalizmus próbálta formálni a „magyar”-nak nevezett kálvinizmus történelmi és kulturális hagyományai alapján a nemzeti azonosságtudatot, hanem ez még inkább a debreceni új ortodoxiára volt jellemző. Ez utóbbi teológiai irányzat képviselői a reformátusság megújulását hirdették, a racionalista és liberális irányzattal szemben teológiai szempontból biblikusabb, evangéliumibb identitást akarnak adni az egyháznak, elvetve a néhány pesti teológus által szorgalmazott protestáns unió lehetőségét.5