A következőkben a reformáció október 31-i évfordulója évenkénti megünneplésének történetét tekintem át a 19. század utolsó harmadában, a Debreceni Református Kollégium diákságának, tanárainak ünneplési rendjét elemezve, valamint az ekkoriban formálódó rituális – iskolai, templomi és belvárosi közegben értelmezhető – térhasználati gyakorlatot vizsgálva. Úgy tűnik, hogy ezeket a kialakuló debreceni rítusokat három minta formálhatta. Egyfelől Csokonai Vitéz Mihály (1773–1805) november 17-i születésnapjának és január 28-i halálának évfordulói: ezeket az alkalmakat a kollégiumi diákok az 1860-as évektől ünnepelték rendszeresen – a költő halála óta élő kultusz új elemeként –, a Csokonai-szobor 1871-ben történt felállítása pedig tovább alakította a megemlékezés kereteit. Másrészt a levert szabadságharc emlékezete, amelyet az 1849 utáni években elfojtott a hatalom, ám 1861-ben rövid időre nyilvánossá válhatott, aztán a kiegyezéstől kezdve immár egyre szabadabban ünnepelhetett a diákság, az egyház, illetve a város polgársága: 1867-től az Emlékkert oroszlános Honvédemlékművénél. Harmadsorban pedig a 17. század végi magyarországi vallásüldözés, a protestáns gályarabok emlékezete vált az 1870-es évektől részévé a kollégiumi ünneplés rendjének. Ez esetben a kommemoráció tárgyiasulása, a debreceni Emlékkert gályaraboszlopa 1895 szeptemberében készült el. A III. és IV. fejezetben e kérdésekről szóltam: arról, hogy az említett három, eltérőnek látszó emlékezeti csomópont mennyire szorosan fonódott össze, mind a szövegek szintjén, mind pedig az ünnepi rítusok térhasználati rendjében. Felfigyelhettünk arra is, hogy a Csokonai-kultusz, valamint a 17. századi gályarabok emlékezete – a 19. század közepi politikai elnyomások idején – részben keretet is tudott adni a szabadságharc rejtőzködő-félpublikus kommemorációs praxisainak.