Az egyházi tisztelet fontos részét alkották a templomok oltárai, oltárképei. Amikor egy templom elkészült, névadó patrónusának oltárt (a főoltárt) volt kötelező szentelni, így legkevesebb 200–300 középkori Szent István-oltárt tételezhetünk fel. Természetesen a nagyobb templomok több oltárral is rendelkeztek (a váradi és a zágrábi székesegyházban például közel félszáz ilyen emlékről tudunk, amelyek között bizonyára ugyancsak volt István tiszteletére szentelt oltár – bár nem róla nevezték el a templomot. Az oltárok főhelyén a patrónus festett képe (ritkábban szobra vagy ereklyetartója) állt. A középkorban a szárnyas oltárokon akár több tucat szentet is megfesthettek, ez szintén az egykori feltételezett Szent István-ábrázolások számát növeli, ami egészen biztos, hogy még a neki szentelt oltárok gyakoriságát is felülmúlta: több százra tehető. Sajnos azonban a későbbi korok viszontagságai éppen ezeket a szakrális tárgyú műalkotásokat viselték meg a leginkább. Minthogy fából épültek, fatáblára lettek festve, gyakran természetes módon is elenyésztek (összedőltek, szú rágta szét őket). Az oltárok gyakran estek áldozatul tűzvésznek is. A hitújítás tisztító dühe bálványimádásnak minősítette a szentek templomokban tisztelt képmásait, így számos esetben összetörte és kihányta az egyházból azokat, s a katolikus érzelmű lakosság sok helyütt csak elvétve tudott megmenteni egy-egy darabot. S amit a reformáció megkezdett, a gyakori háborús pusztítás és a török hódoltság másfél évszázada folytatta a rombolást, sőt még a barokk kori és a későbbi átalakításoknak, újításoknak is több középkori műtárgy „áldozatul esett”.