A kardinális változások ígéretét hozó légkörben először 1989 augusztusában alakult újra munkástanács (az MDF támogatásával) Magyarországon, a Herendi Porcelángyárban, a vezetők éves szuperprémiuma láttán, és a gyárvezetők munkája iránti általános elégedetlenség kifejezéseként. A rákövetkező hónapokban tucatszám alakultak a munkástanácsok, elég változó indíttatással és szellemiséggel. Volt, ahol a munkástanácsok az 56-os mozgalom szellemi örököseként a munkás önigazgatás baloldali hagyományainak felelevenítésére és megújítására szerveződtek, máshol csak egy nem is teljesen tisztán megőrzött emléket idéztek. A kezdetektől megjelentek különféle irányvonalak a szervezetek funkciójával, céljaival, működési formájával kapcsolatban: „A baloldali álláspont az volt, hogy a munkástanácsok az ’56-os örökséget vigyék tovább, ők válasszák meg a vállalatok vezetőit, ellenőrizzék a gazdálkodást, a privatizálás helyett társadalmasítsák az állami tulajdont – emlékezik Palkovics Imre. – De hát egyértelműnek látszott, hogy egy európai polgári demokráciában, a piacgazdaságban, ami felé haladtunk, ez az út nem lesz járható, nem is kapott komoly támogatást.” A keresztényszociális irány pedig „az osztályharc helyett a társadalmi rétegek közötti párbeszédet, a munkavállalók, a tőke és az állam közötti egyeztetést szorgalmazza a társadalmi viszonyok alakításában” (Forgács 2021).