A vállalati stratégia növekedésével foglalkozó szakirodalommal kapcsolatban meg kell említeni továbbá a vállalati életciklussal, illetve életpályával foglalkozó elméleteket is. Ezen megközelítések sajátja, hogy a vállalati növekedést részben vagy egészben egy vállalat életútjának viszonylatában vizsgálják. A modellek célja, hogy egy meghatározott keretrendszerrel a vállalat pályája szakaszolható legyen, amely szakaszokhoz társíthatók a vállalati stratégia alapesetei. Greiner (1972) a vállalati növekedés fázisait annak mozgatórugói alapján különítette el, definiálva az egyes szakaszok között jelentkező kríziseket. Ez alapján a vállalati növekedés időrendben először a kreativitás révén valósul meg, majd a vezetői krízist követően a vállalat az irányítás révén növekedhet. Ezt az autonómia krízise követi, amelyre válaszul a delegálás által következhet be a növekedés, amely az ellenőrzés krízisét vonja magával. Egy vállalat ezt követően a koordinációkkal növekedhet, amelyet a bürokratikus krízis követ. A vállalati életpályát tekintve végül a vállalatok számára a kooperációkkal való növekedést határozta meg. Szintén öt szakaszra osztotta a vállalat életpályáját Churchill és Lewis (1983) modellje. Azonban míg Greiner a szakaszok közötti határt a felmerülő menedzsmentbeli problémákban látta, addig Churchill és Lewis sokkal objektívebb, mérhetőbb határokat állapított meg, figyelembe véve a vállalat tulajdonságait, szervezeti jellemzőit. Adizes (1992) életciklusmodellje már nemcsak a vállalati növekedés fázisaival foglalkozott, hanem a visszavonulással (öregedés) is, azt feltételezve, hogy előbb-utóbb minden szervezet hanyatlani kezd. Ide sorolható még Schumpeter (1939) innováción alapuló életciklusmodellje is, amelyben a növekedést az evolúciós közgazdaságtan alapjait (kiválasztódás, alkalmazkodás) felhasználva vizsgálta.