A mai Polgármesterek Klíma és Energiaügyi Szövetségének1 elődjét az Európai Bizottság 2008-ban hívta életre Európai Polgármesterek Szövetsége2 néven azzal a céllal, hogy összefogja és támogassa a helyi önkormányzatokat az Európai Unió klímacéljainak megvalósításában, valamint az ennek eredményeként létrejövő jó gyakorlatok alkalmazásában és megosztásában. A szövetség tevékenységének fő fókusza ebben az időszakban elsősorban a fenntartható energiagazdálkodás köré rendeződött (CoM; European Commission, 2019). 2015-ben összeolvadva a Polgármesterek Klímaadaptációs Kezdeményezésével3 nyerte el a maival közel azonos struktúráját. Küldetésében a fenntartható energiagazdálkodás mellett a városok klímaváltozással szembeni ellenálló képességének ügyét is felkarolta. 2017-ben a szervezet tovább növekedett, amely inkább tekinthető földrajzi terjeszkedésnek, hiszen a Polgármesterek Megállapodásával4 karöltve a Polgármesterek Globális Energia- és Klímaszövetségének5 tagja lett. Ettől kezdve már mint globális szervezet támogatja az önkormányzatokat. A szakmai segítségnyújtást és irányítást a Bizottság Közös Kutatóközpontja (JRC) látja el. A kezdeményezés eleinte a nagyvárosok fenntartható energiagazdálkodásának segítését tűzte ki célul, mára már bizonyossá vált, hogy a legtöbb csatlakozó település 50 ezer lakosúnál kisebb (CoM; Rivas et al., 2018). A 2015 után csatlakozó aláírók vállalják, hogy a csatlakozási szerződés érvénybe lépését követő két éven belül elkészítik a Fenntartható Energia és Klíma Akciótervüket (SECAP),6 amelynek három fő része a stratégia, amely kitér a mitigációra és az adaptációra, az értékelés (assessment) és a cselekvési terv (action planning). A dokumentum tartalmazza a bázisév energiafogyasztását és alapkibocsátási leltárát (BEI),7 amelynek ismeretében az önkormányzatok kijelölik a 2030-ra és ma már a 2050-re elérni kívánt kibocsátási célértékeiket. Az aláírók „Intézkedés Jelentés” formájában kétévente beszámolnak a tervek előrehaladásáról, négyévente pedig „Végrehajtási Jelentést” (vagy „Teljeskörű jelentést”) készítenek. Ez utóbbi tartalmazza a meghozott döntések frissített CO2-kibocsátási jegyzékét (monitoring emission inventory-MEI) (Rivas et al., 2018; Neves et al., 2016). A SECAP módszertan szerint két lehetséges módja van a beszámolókban elkészítendő alapkibocsátási leltár összeállításának. Az egyik az életciklus-alapú (Life Cicle Assessment) megközelítés, amely során a helyileg felhasznált energia kibocsátásán túl az egész értékláncra vonatkoztatva készítenek becslést. A másik a tevékenységalapú megközelítés, amelyben az energiahordozók és energiaforrások (villamos energia, hűtés, fűtés, földgáz) felhasználásával járó kibocsátást veszik figyelembe (Rivas et al., 2018). A tevékenységalapú megközelítés szerint készült dokumentumok felhasználói területenként veszik számba a felhasznált energia mennyiségét megawattórában (MWh) kifejezve, és ehhez társítva az adott energiaforrás kibocsátási tényezőjét, meghatározzák a CO2-kibocsátást (tCO2 vagy tCO2 egyenértékben8). A felmérést az önkormányzati épületekre, berendezésekre, létesítményekre, a lakóépületekre, a nem önkormányzati tulajdonú szolgáltató épületekre, a közvilágításra, a nem EU-ETS hatálya alá tartozó vállalatokra, a közlekedés tekintetében az önkormányzati flottára, a tömegközlekedésre és a magáncélú és kereskedelmi szállításra vonatkozóan készítik el (Rivas et al., 2021; CoM; Kona et al., 2018). A SECAP módszertan igen összetett, így az alkalmazása során felmerülő problémák miatt a siker nem feltétlen garantált (Coelho et al., 2018).