A munkaidő jogi és társadalmi jelentőségét jól mutatja az is, hogy az ILO által elfogadott első egyezmény éppen száz évvel ezelőtt az ipari vállalatok munkaidejének napi nyolc, illetve heti negyvennyolc órában való korlátozásáról szólt. Ez az egyezmény indította el azt az évszázados folyamatot, melynek következtében a korábban megismert munkajogi függőség átalakult. Az ipari forradalom idején a munkavállalók napi 12-16 órát is dolgozhattak, melyet a korabeli szabályok engedélyeztek, illetve a szerződéses liberalizmus érvényesülése alapján olyan elemnek tekintették, amelyről a felek szabadon megállapodhattak. Ha jobban megnézzük, igencsak felemás ez a szabadság, ahol a munkavállaló a kiszolgáltatottabb fél. Ahogy azt Lee és munkatársai (2007) maguk is kifejtik, a munka meghatározó fogalma a korai iparosodás idején azon a felfogáson alapult, hogy a munkavégzésen kívüli órákat „elveszített” időnek tekintették, ami a gyakorlatban azt jelentette a munkavállalók élete alárendelődött a termelési igényeknek. Ez a perspektíva a munkaidő meghosszabbítását jelentette, gyakran a munkavállalók maximális fizikai kihasználása érdekében, mellyel összekapcsolódott az a politikai aggodalom, hogy hogyan biztosítsák a minimális munkaidőt a dolgozók fegyelmezésére és a termelési szint fenntartására. A gépek megjelenésével az addig egységesnek tekintett munkaidő üzemidőre és munkaidőre bomlott szét (Tímár, 1998). Ez a felosztás a mai napig meglévő felosztás, mely jelentős mértékben befolyásolja a munkaidő-szervezést. Gyulavári (2013) kifejti, hogy a munkaidő és a szabadidő szétválasztása azzal a következménnyel járt, hogy a szakszervezeti mozgalom követelése a munkanap kezdetének és befejezésének meghatározására irányult. A munkaidő-szabályozás alapkoncepciója munkavédelmi jellegű.