A munka világa folyamatosan változik, a Covid–19-világjárvány csak megerősítette azt, hogy már a jelenben is szükség van a hagyományostól eltérő foglalkoztatási formákra. Úgy vélem, a jövőben még erősebb lesz az igény, hogy a munkavégzés ne a klasszikus formában, egy formalizált munkahelyen valósuljon meg napi 8 órában, heti 5 napon, hanem sokkal nagyobb szabadságot adva a munkavállalónak legyen ebbe beleszólása és önálló döntése. A fiatal generáció elvárásai a jövő munkahelyét illetően lényegesen eltérőek, mint a jelenlegi munkaképes korú népességé. A jövő munkavállalója már sokkal nagyobb szabadságot, több önállóságot, időhöz és helyhez kötöttségtől való mentességet és változatos munkát, ergonomikus munkaállomást akar. A jövő HR-szakembereinek időben kell reagálniuk a fiatal generáció elvárásaira. Ezt a változást mind társadalmi, mind technológiai folyamatok indítják be és erősítik fel. Ennek tükrében keletkeznek egyre újabb és újabb foglalkoztatási jogviszonyok és relációk. Ezeket az új munkavégzési formákat összefoglaló néven atipikus munkavégzési formáknak nevezzük. A klasszikus értelemben vett munkaviszony nagyon leegyszerűsítve a rendszeres napi munkavégzéssel (általában napi 8 óra, de ez országonként eltérhet) megvalósuló munkafolyamat, amelyet a felek határozatlan időre kötnek. Minden olyan munkavégzés, amely ettől eltér, atipikus munkavégzésnek minősül. Ezekre a jogviszonyokra atipikus munkaszerződések keretében szerződnek a felek (Bankó, 2014). Ezek a foglalkoztatási jogviszonyok a rugalmasságra építenek. Az, hogy a rugalmasság mellé mennyit tartanak meg a klasszikus munkajogviszonyt jellemző biztonságból, munkavégzési formánként eltérő. Az mindenképpen fontos szempont, hogy a rugalmasság és biztonság szabályainak együttesen kell érvényesülniük, mely a flexicurity fogalomban ölt testet. A flexicurity fogalom mellett pedig szükséges megvizsgálni a foglalkoztató és a foglalkoztatott közötti függőségi viszony mértékét is.