A kommunizmus összeomlása minden kétségen felül a traumatogén változás elsőrangú példája. Elsősorban hirtelen bekövetkező és gyors eseményről van szó. Természetesen hosszú és összetett történelmi folyamat előzte meg, de a „csodák évének” őszén a folyamat hihetetlenül felgyorsult. Másodsorban a változás valóban rendszerszintű és többdimenziós volt, egyaránt kiterjedt a politikára, a gazdaságra, a kultúrára és a mindennapi életre. A volt szocialista társadalmak teljes populációja átélte, senki sem mentesült a hatása alól. Harmadsorban az előző rendszer alapjait érintette. A társadalmi élet mély premisszáinak teljes felforgatását jelentette: autokrácia helyett demokráciát a politikában, központi tervezés helyett piacot a gazdaságban, cenzúra helyett nyitott és pluralista gondolkodást a kultúrában, „hiánytársadalom” (Kornai 1992) helyett a féktelen fogyasztás társadalmát. Negyedsorban a forradalom minden bizonnyal váratlan volt ‒ legalábbis ebben a léptékben és ebben az időben ‒ nem csupán a mindennapi emberek, hanem a hivatásos szovjetológusok számára is. A kommunizmus összeomlását az teszi a traumatogén változás különösen érdekes példájává, hogy ‒ a durkheimi „siker anómiáját” parafrazálva ‒ a „győzelem traumája” volt. A változást gyakorlatilag egyöntetűen jótékonyként és haladó jellegűként értékelték, sőt nagyrészt lelkesedéssel üdvözölték, mégis traumát okozott, legalábbis a posztkommunista társadalom egyes csoportjai számára. Végül pedig a traumaciklus ez esetben még mindig lezáratlan, az átalakulás annak összes velejárójával együtt továbbra is folyamatban van, és a forradalom befejezetlen ‒ valódi laboratóriumot bocsátva rendelkezésünkre a kulturális trauma elméletének tanulmányozásához.