Az átmenetiség fogalma a rituális antropológiából ered, újabban pedig a kritikailag tudatos társadalmi és politikai tanulmányok területén is közkeletűvé vált. Az átmenetiség elméletét eredetileg kifejtő Arnold van Gennep (1960, 10–14) bármely társadalmi és kulturális átmeneten belül három szakaszt különít el: az elválasztó, az átmeneti (limen, latinul „küszöb”) és a befogadó fázist. Az elkülönülés átmenet előtti szakaszában a szubjektum elhatárolódik a korábbi jellemzőitől és identitásaitól, „a társadalomszerkezetben elfoglalt, korábbi rögzítési ponttól, a kulturális feltételek bizonyos halmazától (egy »állapottól«), vagy mindkettőtől” (lásd Turner 1969, 80). A köztes, ugyanakkor központi átmeneti szakaszban a rituális szubjektum egy „olyan kulturális birodalmon halad át, amely az előző vagy a következő állapot jellemzői közül kevéssel vagy egyikkel sem rendelkezik” (Turner 1969, 80). Az átmeneti szakaszt magas fokú kétértelműség jellemzi, mivel „az átmeneti létezők nincsenek sem itt, sem ott; a törvények, a szokások, a megegyezések és a szertartások által kijelölt pozíciók között foglalnak helyett” (Turner 1969, 81). A különféle besorolások közötti kétértelmű állapot a rituális átmenet harmadik szakaszában – az újraegyesülésben vagy a befogadásban – teljesedik be, amikor az átmenetben részt vett szubjektum visszanyeri relatív állandóságát, és visszaáll a viszonylag állandó rend. Az átmeneti szakasz lezárulását az jelzi, hogy a rituális szubjektum új jogokra és kötelezettségekre tesz szert másokkal szemben az egyértelműen meghatározott, új struktúrában, ahol a volt kívülálló, illetve a későbbi félig beavatott, félig kívülálló immár azzal az elvárással szembesül, hogy kövesse annak a rendszernek a szokásos elvárásait és erkölcsi szabványait, amelynek immár része lett. Az átmenetiség mint két stabil rend közötti, köztes állapot azért különleges, mert a kétértelműsége a liminális szubjektum nem tárgyiasítását, határozott identitása hiányát vonja maga után (vö. Szakolczai 2000, 193). A renden, az időn és a társadalmi szerkezeten kívüli állapotként, illetve az állapotnélküliség és a kategóriáknak való ellenszegülés állapota gyanánt a liminalitás mindig a transzgresszióval határos (Szakolczai 2000, 194; vö. Turner 1969, 83; Norton 1988, 67).