A várost a náci megszállás alól 1944 szeptemberében „felszabadító” Vörös Hadsereg elesett katonái előtt tisztelgő szovjet háborús emlékmű – amelynek felirata immár egyszerűen csak „a második világháborúban elesetteket” említi – Tallinn központjából való eltávolítása a posztszovjet térségben működő megemlékezési gyakorlatok egzisztenciális vetületére is rámutatott.1 Az emlékezet kifejezésére használt formák megválasztásának szabadsága különösen a kis nemzetek számára fontos. Ivars Stranga lett történész szavaival élve „a közös történelem közös emlékezete […] a nemzeti önazonosság sérthetetlen része”, amelynek elvesztése „valódi tragédia lehet egy kis nemzet számára” (lásd Stranga 2006). Továbbá, tekintettel arra, hogy mind Lettországban, mind Észtországban számottevő orosz kisebbség él (Észtországban az 1,3 milliós lakosság kb. egyharmada), azzal a komoly kihívással is szembe kell nézniük, hogy a társadalmi beilleszkedés előmozdítása érdekében miként igazítsák hozzá az érintett nemzetek egymásnak ellentmondó közelmúlt-értelmezéseit a saját nemzeti közösségi emlékezetükhöz (vö. Stranga 2006). A „Bronzkatona” szemiotikai konnotációi körüli vita ily módon rámutatott az „észt szubjektivitás” belső töredezettségére is, illetve az észt „nemzeti én” tartós bizonytalanságára az orosz „kisebbségi történetek”, sőt az „önmagunkon belül jelen levő másik” kapcsán. Miután felhívta a figyelmet a második világháború emlékezetének Észtországon belüli megosztottságára, a „Bronzkatona”-ügy a hatalmon levő elitet azzal az irigylésre korántsem méltó feladattal szembesítette, hogy az „észt narratívát” egyszerre tegyék érthetővé nemzeti és nemzetközi szinten, az Oroszország és a nyugati EU-tagállamok irányából rájuk nehezedő, kétféle nyomás között egyensúlyozva.