A népi ellenállás, a dac és a kollektív önérvényesítés fellángolása, amely 1989 és 1990 között elsöpörte a kommunistákat a hatalomból Közép- és Délkelet-Európában, az 1970-es években (gondoljunk csak a Charta 77-re) és az 1980-as évek elején kezdődött.1 A kommunista szervezeti monopólium végső összeomlását a régióban akár az 1940-es évek második felében történt kezdeti berendezkedéséig is visszavezethetjük. A kommunizmus, amelyet a helyi lakosság soha nem fogadott el legitimnek, annak ellenére, hogy valódi eredményeket ért el a gazdasági egyenlőség bizonyos fokú biztosítása és a nemek közötti egyenlőség részleges előmozdítása terén, eleve bukásra volt ítélve a gondolatszabadság, a szólásszabadság, a szabad mozgás és a politikai verseny iránti intoleranciája miatt, valamint annak következtében is, hogy az erőszakhoz és a bebörtönzéshez folyamodott a vélt fenyegetésekkel szemben (lásd pl. Jerzy Popiełuszko atya meggyilkolását a lengyel titkosrendőrség ügynökei által 1984-ben). Ami a szabad gondolkodást illeti, a vallásszabadság, mint ismeretes, központi követelés volt, és a vallás gyakorlásának korlátozása egy volt azon töréspontok közül, amelyek végül a kommunista szervezeti monopólium bukásához vezettek.