A kelet-európai nemzetállamok kései vagy vontatott kialakulása miatt e folyamatnak sok olyan feltétele hiányzott Keleten, amelyek Európa nyugati részén épp, hogy elősegítették a modern nemzetállamok kialakulását. Például a világosan definiált és védhető határok megléte, az államhatalom monopóliuma, a bürokratikus-adminisztratív államapparátus, a centralizált nevelési-oktatási intézmények, egy szabályozott és nyílt diskurzus a nemzeti közösség homogenitásáról, stb.1 Kelet-Európában így még ma is részben abban gyökerezik a nemzeti közösségek territorialitásának a fontossága, hogy a 19–20. századi politikai modernizálódásból fakadó nemzeti egységesüléshez mint célhoz gyakran nem voltak adottak az általánosan elfogadott territoriális keretek. Kelet-Európában a modern állami struktúrák kései kialakulása lehetetlenné tette az állami keretek közt megszülető nemzettudat kialakulását. Így aztán a térhez fűződő viszonyra e tájon rányomta a bélyegét az, hogy nem voltak fedésben az államok határai és az etnikai népcsoportok; aztán az is, hogy hiányzott az államilag irányított, egységesítő oktatáspolitika, illetve, hogy az állam territóriumán nem volt meg az egységesítő politikai állampolgár-öntudat (citizenship) sem. Kelet-Európában tehát hiányzott az a valami, ami Nyugaton reális, a kollektív tudatban magától értődő, világosan meghatározott és nyilvánvaló volt: „a saját nemzeti és állami keret realitása, a főváros, a gazdasági és politikai összeszokottság, az egységes társadalmi elit.” (Lásd Bibó 1992, 46 [2016: 849])