Az Orosz Birodalom a 20. századba a birodalmi toleranciára jellemző rendszerrel lépett be. Az ilyen rendszerek – mondja Michael Walzer – autokratikusan kényszerítik ki a békés egymás mellett élést. Tolerálják a vallási csoportokat és azok tekintélyeit, és ápolják az ortodoxiák bizonyos változatait, miközben az egyéneket (néhány kivételtől eltekintve) szigorúan körülhatárolt közösségekbe és identitásokba zárják. (Walzer 1997, 15–16) A birodalmak uralkodói mindig úgy tekintettek a vallásokra, „ahogyan azt Edward Gibbon is bizonyára nagyra értékelte volna: társadalmilag hasznosnak tartották őket a lakosság megbékítése és ellenőrzése, az anyakönyvek vezetése, az alsóbb osztályok birodalmi katonai szolgálatra való mozgósítása és általában a határvidékek stabilitásának és erkölcsi szabályozásának biztosítása érdekében” – írja Liliana Riga. (Riga 2012, 46) De a birodalmak még ezen belül is némelyekkel kegyetlenebbül bántak, mint másokkal. Így például a 19. század végére az óhitűek (az ortodoxián belüli tradicionalista irányzat hívei) két évszázados diszkrimináción voltak túl. 1874-ben II. Sándor cár betiltotta az ukrán görögkatolikus egyházat. 1882-ben az ún. „ideiglenes szabályok” megerősítették a zsidókkal szembeni diszkriminációt. A helyi protestáns csoportok – köztük a dukhoborok és a molokánok – üldöztetéssel és száműzetéssel kellett szembenézzenek. A ruszifikációs politika a nem orosz és nem ortodox csoportok orosz ortodox hitre való áttérítésére irányuló erőfeszítésekkel is járt. Ugyanakkor a hivatalosan domináns és kiváltságos ortodox egyház maga is alárendelt szerepet játszott a birodalmi hatalmi hierarchiában. Ez az alárendeltség, amelynek történelmi gyökereit alább tárgyalom, a tolerancia és az üldözés orosz birodalmi mintájának központi eleme.