A kelet-közép-európai társadalmak kollektív sebei történelmi sérelmek (konstruált) emlékeiből állnak, amelyek elsősorban a régió geopolitikai elhelyezkedéséből és ennek több irányú következményeiből fakadnak. A jelen értelmezései a vágyott, megszerzett, ám folyamatosan fenyegetett állami szuverenitás felé mutató múltat alkotják meg elsődleges értelmezési keretként. A 20. század történelmi sebeire vonatkozó emlékezet ebbe az évszázadokat átívelő történelmi folyamatba illesztve definiálja a jelent értelmező orientációs alapállást. A 20. századra vonatkozóan a fő kérdés az első és a második világháborút követő többszöri határmegállapítás és határrendezés az államok között, amikor a nagyhatalmak újraosztották ezt a régiót. Új államok jöttek létre, mint a Szovjetunió, Jugoszlávia és Csehszlovákia. Magyarország elvesztette történelmi területének kétharmadát a Magyarországot körülvevő államokkal szemben. Hitler politikája során az államok megkapták a régóta áhított szuverenitást, létrejött Szlovákia, és más, korábban elszakadt régiókat rövid időre visszacsatoltak az eredeti államhoz, mint például Erdélyt Magyarországon. A háború után számos országban lakosságcsere történt, amely elsősorban a térségben élő németeket érintette: dunai svábokat, sziléziaiakat, szudétanémeteket, kelet-poroszokat stb. És végül, de nem utolsósorban az egész régiót szovjet védett övezetnek nyilvánították. Sok nemzet már akkor is a Szovjetunió tagköztársasága volt, mint például a mai balti államok: Észtország, Lettország és Litvánia. A határok vándorlásának sorozata a Szovjetunió és Jugoszlávia felbomlása után újabb lendületet kapott, például Koszovóval, amely legutóbb (2008-ban) új határokat kapott, Szerbiából kiválva, még mindig nem teljesen tisztázott politikai státusszal, valamint a Krím félsziget Oroszország általi annektálásával (2014). Ebbe a sorba illeszkedik a 2014 óta tartó állandó válság Ukrajna keleti régiójában. (Vö. többek között Bottoni 2014)