Az egyes emberek megsebesülnek és sebeket hordoznak, de a nyilvánosság terein vagy a diplomáciában a társadalmak is hordozhatnak sebeket, és más társadalmakon is ejthetnek sebeket. A 20. század történelmi eseményei a sebezhetőség és sebzettség történelmeként is összefoglalhatók – legalábbis úgy, ahogyan az a kelet-közép-európai társadalmak közös emlékezetében mind a mai napig jelen van. Az első és második világháborúban, a budapesti, gdanski, temesvári vagy vukovári felkelések elleni katonai támadásokban elsősorban nem magánemberek közötti harcokról és kölcsönös sebzettségekről volt szó. Sokkal inkább nemzetekről, etnikai csoportokról, szervezetekről, amelyek a hegemóniáért küzdöttek, és e harcok áldozatai lettek. A katonákat és civilek ezreit is feláldozták a nagyhatalmak és a megalománia oltárán; személyes sebeik mellett, amelyek családjaik emlékeiben élnek tovább, kollektív sebek is keletkeztek, amelyeket aztán további háborúk és más erőszakos cselekmények okaként és igazolásaként használtak fel. Ebben egész Európa népei többé-kevésbé hasonlóan osztoznak. A Kelet-Közép-Európától való eltérés abban keresendő, hogy az elszenvedett társadalmi sebzettségek nyilvános értékelése elmaradt. A második világháború után, ellentétben Nyugat-Európával, a közszolgálati médiát erős ideológiai cenzúra alá vetették, és csak a kommunista céloknak megfelelő üzeneteket engedélyezték. A szabad nyilvánosság azonban nélkülözhetetlen a kollektív sebzettségek kezeléséhez és gyógyításához. A kommunizmus 1989-es bukása után a szabad nyilvánosságban úgyszólván vulkánként törtek fel a feldolgozatlan történelmi tapasztalatok, vélemények, állásfoglalások, megnyilvánulások, vádak, és forró lávával árasztották el az visszanyert szabadság társadalmait. Nagyon rövid idő alatt hatalmas mennyiségű információs magma került a felszínre, amelyet a természetes vulkánkitörésekhez hasonlóan nem lehetett organikusan becsatornázni. Az információk és vélemények hirtelen mindenki számára elérhetővé váltak, de ez inkább zavart eredményezett, mint gyógyulást. Amikor Németország szerepének, sőt, az egyének (katonák, SS-legények, az átlaglakosság stb.) második világháborúban játszott szerepének feldolgozására került sor, évtizedekbe telt, amíg a (nyugat)német társadalom megbékélt az állam és az egyes szereplők szerepével, ami egyáltalán nem eredményezett teljes egyetértést, de legalább a társadalmi viták organikus keretei között folytatódott. Ugyanez vonatkozik Spanyolországra is a Franco-diktatúra tekintetében. A fasizmus, a frankoizmus és más diktatúrák sebeket hagytak maguk után, és a társadalmaknak időre és korrekt szakmai és társadalmi vitára van szükségük ahhoz, hogy begyógyítsák ezeket a kollektív sebzettségeket.