Ha meg akarjuk érteni ennek a régiónak a belső logikáját, nem állhatunk meg pusztán annál a ténynél, hogy ebben a régióban rengeteg népcsoport él, hogy itt nagyon sok nyelvet beszélnek, és hogy a középkor óta nem mindenhol zajlottak le ugyanazok a modernizációs folyamatok.1 Ezek fontos tények, és segítenek a régió megfelelő értelmezésében, de a mélyebben ható történelmi és kollektív sebek, amelyek a jelenlegi „megoldások” hamuja alatt folyamatosan izzanak, azok képezik az igazi origót, a régió önérzetének és politikájának csomópontját. Leegyszerűsítés tehát a régió beazonosítására a régió nacionalizmusaira hivatkozni, jóllehet ez a régió céljainak, zavarainak és turbulenciáinak legszélesebb körben használt magyarázó megközelítése. A különbség egyrészt a legtöbb nyugat-európai társadalom, valamint az Egyesült Államok nacionalizmusa, másrészt Kelet-Közép-Európa között az, hogy itt a nemzeti büszkeséget a fentebb említett történelmi folyamatok többszörösen megtörik, az országok állandóan sérültnek, provokáltnak és megsebzettnek érzékelik magukat. A nemzeti zászlók itt nem egyszerűen a nemzetért lobognak a szélben, mint Franciaországban vagy Svájcban, hanem az ellenség ellen, védekezésként vagy inkább „dacból”, annak harcos bizonyítékaként, hogy ugyan folyamatosan zaklatnak és halálra ítélnek minket, és mégis élünk. Ez nem jelenti azt, hogy Kelet-Közép-Európán kívül nincsenek erős nacionalista tendenciák – gondoljunk csak Észak-Írországra vagy Baszkföldre. Csupán amellett érvelek, hogy a kelet-közép-európai régió jellemzően erőteljesebben, egyfajta kollektív egzisztenciális önvédelemtől ihletve foglalkozik a kollektív sérelmek dimenziójával, szemben Európa más országaival.