A nemzetek és nemzetállamok történetének sebei tehát központi szerepet játszanak az identitás artikulációjában. A nyilvánosan megvallott emlékeken keresztül értelmes múltat konstruálnak egy értelmes jelen érdekében, ami révén stabilitást1 szándékoznak teremteni az instabil politikai és erkölcsi körülmények között. A kiválasztott kvázi reprezentatív példákat még sokkal ki lehetne egészíteni, annyira központi jelentőségű a szenvedés emlékezete ebben a régióban. Az újonnan elnyert vagy visszaszerzett állami autonómiákat a történelmi sebek emlékei legitimálják, nemzeti és nemzetközi érdekellentéteket szítanak és értelmeznek, helyeket, személyeket, eseményeket vagy tárgyakat szakralizálnak a nemzeti kánon számára, joghatósági igényeket támasztanak és illetékességeket vitatnak el. A történelem, pontosabban a szenvedés története nemcsak a múltat jelenti, hanem a mai viszonyok legitimitásának és orientációjának forrását. A régió identitása szempontjából ez a kultúra és az ilyen típusú emlékezet(politika) alapvető jelentőséggel bír, a régió fő jellemzői közé tartozik. Az emlékezésnek ez a módja feltárja azokat a történelmi és kulturális utakat2, amelyek jelentős magyarázó erővel járulnak hozzá a mai viszonyok kontextuális értelmezéséhez.3