A sebzettség metaforával összefüggésben feltehetjük a sebzettség-terápia kérdését is. Ahogy az orvostudományban, úgy az emlékezetkultúrában sem kell, hogy a sebek a gyógyulás után eltűnjenek. A történelmi sebek jelen maradnak az emlékezetben, de már nem okoznak szenvedést, hanem egyéni és közösségi döntéseikben szabadon hagyják a személyt vagy a társadalmat. A begyógyult sebek egyfajta kollektív tudást vagy kollektív bölcsességet alkotnak, megjelölik a korpuszt, és a közös történelmi önképhez is hozzátartoznak. Ami a kelet-közép-európai régió kollektív sebeit illeti, a következőkben röviden különböző gyógyítási kísérletek kerülnek bemutatásra, korlátaikra is figyelemmel. Először is röviden utalok azokra az intézményekre, amelyek nemzeti és nemzetközi vizsgálatok és bírósági eljárások révén igyekeznek elősegíteni a gyógyulást. Ezután az emlékezés kultúrájának szerves részét képező szimbólumokon és rituálékon keresztül történő gyógyulásról beszélek. Végül foglalkozom a sebek és fájdalmak lokalizálásának problémájával, amelyek lehetővé teszik a gyászolók számára, hogy szenvedésüket konkrét helyekhez kössék. A szakirodalom mindhárom megközelítésről igen gazdag; én csupán utalni szeretnék ezekre a terápiás kísérletekre.